Nyolc Boldogság Katolikus Közösség

A Nyolc Boldogság Katolikus Közösséget Efraim és Josette Croissant alapította egy másik fiatal házaspárral, Jean-Marc és Mireille Hamel-lel együtt, 1973-ban, Franciaországban. A két házaspár arra kapott meghívást, hogy Isten szolgálatára szenteljék életüket. Miután saját életükben megtapasztalták az élő és cselekvő Krisztust, arra éreztek indítást, hogy közösségben élve tegyenek tanúságot az isteni szeretetről. Számukra a közösség nem emberi terv vagy vágy gyümölcse, hanem – ahogy Efraim megfogalmazta: „máshonnan, messzebbről jövő bizonyosság volt és maradt.” Hamarosan más házaspárok és egyedülállók is csatlakoztak hozzájuk. Idővel néhányan az Isten országáért vállalt szüzességre éreztek hívást és a szegénység, tisztaság és engedelmesség evangéliumi tanácsai szerint magánfogadalmat tettek. Szintúgy akadtak olyan testvérek, akik a papi hivatást választották. Mindenki a saját életállapotának megfelelő módon éli meg a szegénységen, az állapotbeli tisztaságon és az engedelmességen alapuló radikális Krisztus-követést. Jelenleg 35 országban, 79 alapításban kb. 1500 közösségi testvér él. Magyarországon 1989-ben jött létre a Közösség első háza.

–- A Nyolc Boldogság Katolikus Közösség a II. Vatikáni zsinatot követő egyházi megújulás idején született. Az alapító idők csodálatosan gazdag és izgalmas történetét Efraim két könyvéből ismerheti meg az érdeklődő. Címük: „Kései esők”, illetve „A szántóföldek már megértek az aratásra”. Közösségünk életével akarja hirdetni azt, amit a zsinat is tanított: az életszentségre mindenki meghívást kapott. Egyik alapító karizmánk az életállapotok egysége.

– Ez mit jelent pontosan?
– Azt, hogy különböző életállapotú emberekként próbáljuk megélni azt az egységet, ami elsősorban nem emberi mű, hanem karizma: Isten ajándéka. Közösségünkben vannak házasok és egyedülállók, diakónusok, papok, megszentelt életűek. Bizonyos értelemben az őskeresztények életformáját igyekszünk követni. Amit mi megélünk, az kétezer éve megvolt már, tehát nem teljesen új. Jogilag „Krisztushívők pápai jogú magántársulása” vagyunk.

– Felételezem, hogy a névválasztás a Hegyi beszéddel való azonosulást fejezi ki.
– Így van. Alapvető hivatásunk a Hegyi Beszéd tanításainak megélése. Kezdetben egyébként a Júda Oroszlánja és az Áldozati Bárány Közösség volt a nevünk. Az alapítókat megragadta Jézus két arca: Oroszlán és Bárány, erő és gyengeség, Mindenható, erős Isten és kicsiny gyermek, túláradó élet és teljes kiüresedés. Később azért volt szükség a névváltoztatásra, mert egyes kultúrákban ez a név problémákat okozott, ezért felmerült, hogy olyan új nevet válasszunk, amit minden országban viselhetünk, ugyanakkor kifejezi hivatásunk lényegét is. 1991-ben vettük fel a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség nevet. Ezt megelőzte még, hogy alapítottunk ún. „Nyolc Boldogság Házakat” is, annak az indításnak engedve, hogy befogadjunk szegényeket a házainkba, hogy a szegényekkel együtt éljünk, hogy őket szolgáljuk. Ez pedig nagyon összecseng a Hegyi beszéddel.

– Hogyan oszlik meg a magyarországi közösségben az egyháziak és a világiak aránya?
– a Közösség összetétele a következő: velünk együtt három házaspár él a magyarországi házakban, jelenleg egyedül nekünk vannak gyermekeink. A nyolc megszentelt életű közösségi tagból heten nővérek és van egy diakónus férfitestvér. A többiek egyedülállók. Végzettségünk alapján van közöttünk tanár, gyógypedagógus, informatikus, dietetikus, védőnő, óvodapedagógus, és műszakiak is. Vagyonközösségben élünk, önként vállalt szegénységben.

– Mivel sajnos a világban minden pénzbe kerül, kérem, ne vegye sértésnek a kérdést: a szerény állami segítségen kívül miből tartják fenn magukat?
– Valóban, mi is részesülünk abból az állami támogatásból, amelyből minden szerzetesrend részesül. De a magunk munkájából is igyekszünk fenntartani magunkat. Egyik fő bevételi forrásunk a könyvkiadás. E mellett rendszeresen tartunk lelkigyakorlatokat. Meghívásokat is kapunk, például katolikus iskolákba. Ilyenkor rendszerint három párhuzamos lelkigyakorlatot is tartunk a diákoknak, az alsósoknak, a felsősöknek és a középiskolásoknak. Házunkban vendégszobákat alakítottunk ki: akár az egyéni lelkigyakorlatozóknak, akik időleges csendességre vágynak, vagy a már említett csoportos lelkigyakorlaton résztvevőknek. Szinte minden hétvégén vannak vendégeink. Van egy kis zöldségeskertünk is, de csak az önellátásra. Olyan tagjai is vannak a közösségnek, akik kint a világban dolgoznak, például a férjem a nagykanizsai piarista iskolában dolgozik, egy másik tagunk pedig ugyanott számítógépes rendszergazda.

– Említette az imént, hogy kiemelt figyelmet fordítanak a szegényekre. Hogyan mutatkozik ez meg a mindennapokban?
– Előfordul, hogy helybeli szegény családokat segítünk, élelmet, ruhát viszünk nekik, ugyanígy, ha valaki becsönget, mert nincs hol aludnia, befogadjuk egy éjszakára, enni, inni adunk neki. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy tömegével fogadnánk be hajléktalanokat, erre nincs lehetőségünk. Emellett rendszeresen felkeressük a nagykanizsai kórház gerontológiai osztályát. Itt nem feltétlenül a fizikai értelemben vett szegényekkel foglalkozunk, de az ott fekvők többsége lelki értelemben igencsak szegény, és rászorul a törődésre, együttérzésre. Mi pedig igyekszünk megvigasztalni őket, lelkierőt önteni beléjük. Most indul a hospice szolgálat, ebbe is beszálltunk, két testvér részesül ilyen jellegű képzésben. Látjuk, hogy a mai fiatalok között sajnos nagyon sokan vannak olyanok, akik csonka családból származnak, sebzett lelkek, akik képtelenek beilleszkedni a társadalomba. Velük is foglalkozunk. Házunkban szinte mindig élnek olyan személyek is, akik a társadalom perifériájára szorultak. Közülük többeket hosszabb időre is befogadunk, családtagjainknak tekintjük őket. Ez nem azt jelenti, hogy automatikusan tagjai lesznek a közösségünknek, ők maguk dönthetik el, hogy csatlakozni akarnak-e hozzánk, vagy sem. Az az illető például, akit legutóbb befogadtunk, néhány hónapja úgy döntött, hogy elhagy bennünket, és mi természetesen tiszteletben tartottuk az akaratát. Egy további tevékenységi körünk, hogy HIV-fertőzött gyerekekkel foglalkozunk Erdélyben: Marosvásárhelyen; valamint az őket gondozóknak tartott továbbképzést az egyik nővérünk. Ez évente kétszer egy hetet jelent nagyjából.

– Az Önök közösségében kiemelt jelentősége van az imának. Mindszenty József bíboros, hercegprímás mondta egyszer, hogy ha lesz Magyarországon egymillió imádkozó, nem fél a jövőtől.
– A mi hivatásunkban a belső ima gyakorlása részben kármelita hagyomány. Elköteleztük magunkat a napi szentségimádásra, és liturgiákon veszünk részt. Legfőbb táplálékunk az oltáriszentség a mindennapi szentmisében. Az említett szolgálatainkhoz is az imádságból merítünk erőt, pontosan tudjuk, hogy minden tevékenységünk mögött forrásként ott van az isteni kegyelem.

– Végül hadd kérdezzem meg: mi indította Önt arra, hogy elvégezve a Könnyűipari Műszaki Főiskolát, a közösség tagja legyen?
– Én magam azért léptem be ebbe a Közösségbe, mert úgy éreztem az első perctől kezdve, hogy számomra ez az a keret, ahol az élet teljességét meg tudom élni. Férjemmel is itt ismerkedtünk meg, és mindketten meg vagyunk győződve arról, hogy a mi helyünk a gyermekeinkkel együtt itt van. Itt tudunk leginkább válaszolni az isteni hívásra, itt tudjuk kibontakoztatni a kapott kegyelmeket.

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

A Nyolc Boldogság Katolikus Közösség honlapja, ahol szeretettel várnak minden érdeklődőt:

www.nyolcboldogsag.hu