Örök boldogság lesz állhatatosságuk jutalma – Szent Perpétua és Felicitász vértanúk

A Karthágó környékén élő fiatal patríciusfeleség, Perpétua kiváló nevelésben részesült, így jártas volt az írásban: naplószerű feljegyzéseket készített közös élményeikről, melyek a szenvedéstörténetről készült jegyzőkönyvvel együtt szó szerint ránk maradtak.

Felicitásszal, a rabszolganővel együtt hitjelölt volt a keresztények közösségében, amelyet akkoriban általános megvetés és üldöztetés övezett. Hitoktatójuk, Saturus vállalta, hogy a keresztség fölvétele előtt a szükséges oktatásban részesíti őket és még néhány fiatalt. Septimius Severus császár súlyos büntetés terhe alatt megtiltotta, hogy valaki zsidóvá vagy kereszténnyé legyen. Az ifjú keresztény csoport is áldozata lett a császár rendeletének, aki halálra szánta őket.

Apja hittagadásra akarta rávenni Perpétuát, ám ő nemet mondott. Felicitásszal és hitjelölt társaikkal – Saturnius, Secundulus és Revocatus – együtt letartóztatták őket. Saturus, mihelyt értesült a rá bízott hittanulók elfogatásáról, önként jelentkezett, hogy védencei mellett állhasson. A fiatalok a börtönben keresztelkedtek meg, a keresztségben nyertek erőt a szenvedések elviseléséhez.

Perpetua leírta, apja hogyan próbálta meg rávenni Krisztusba vetett hitének megtagadására; majd tudósít a keresztségről, amelyet a foglyok a börtönben az első kínálkozó alkalommal megkaptak. „Az Isten Lelke arra indított, hogy a keresztvíztől ne kérjek semmi mást, mint a test türelmét.” Nem szabadulást, hanem minden rájuk váró veszedelemben türelmet és állhatatosságot kért Istentől magának és társainak.

„Borzadva riadtam vissza, mert még sohasem tapasztaltam ilyen sötétséget. Borzalmas nap! Nyomasztó a hőség ebben az embertömegben. Szorongás a katonák gyalázatos zsarolási kísérletei miatt! És ehhez még a távol lévő gyermekem gondja is emésztett... Aztán mégis elértem, hogy a gyermek mellettem maradhasson a börtönben. Így idővel magamhoz tértem, és megerősödtem, amíg gyermekemet gondoztam. Sőt lassan palotává lett számomra a börtön, úgyhogy szívesebben tartózkodtam ott, mint bárhol másutt.” Csecsemőjét Perpétua még a börtönben is szoptatta. Felicitász a börtönben szülte meg gyermekét.

Perpétua feljegyzéseiből tudjuk, hogy mind testvéri közösségben állták a rájuk rótt kemény megpróbáltatásokat. Krisztus szeretete töltötte be őket, a halálig tartó testvéri összetartozás ragyogó példaképét tárják elénk. Ez a magatartás valóság volt az első évszázadok fiatal egyházában. Az Úr szavainak – „Ti mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8) – megfelelően a keresztények kezdettől fogva ebben az egészen új és mély értelemben alkalmazták magukra a testvériség fogalmát.

Perpétua naplójának ókeresztény kiadója részletesen elbeszéli az elszakíthatatlan barátok utolsó napjait és vértanúságát. Hosszú, felőrlő fogság után kihallgatták őket a város fórumán, és mivel ott kereszténynek vallották magukat, halálra ítélték és kivégezték őket. Március 7-én arénába, vadállatok elé vetették a keresztények e kis csoportját; ám mivel az állatok nem ölték meg őket, tőr oltotta ki életüket.

A Depositio Martyrum március 7-én emlékezik meg a temetésükről. 1908- ban Aquinói Szent Tamás emléknapja miatt március 6-ra tették át ünnepüket. 1969-ben, amikor Szent Tamás ünnepét január 28-ra helyezték, Szent Perpétua és Felicitász napja visszakerült március 7-re.

Szent Ágoston a két szent nevét összekapcsolva hívja fel a figyelmünket a böjti fegyelem értékére: perpetua felicitas, azaz örök boldogság lesz állhatatosságunk jutalma.

Magyar Kurír

(gj)