Ötven év fotói hat pápáról

Felvételei a történelmet örökítették meg, elég ha VI. Pál és Athenagorász konstantinápolyi pátriárka találkozójára, vagy éppen a II. János Pál elleni merényletre gondolunk. Wojty³a pápa kíséretében bejárta a világot, és tanúja lehetett felemelő és nehéz pillanatoknak egyaránt.

1940-ben a Vatikán közelében született Arturo Mari, akit ugyancsak a pápai városállamban dolgozó édesapja indított el a fényképezés útján. Már fiatalon olyan hírre tett szert fényképészkörökben, hogy alig tizenhat évesen, 1956-ban szerződtette őt a Szentszék félhivatalos napilapja, az Osservatore Romano. Azóta megszakítás nélkül dolgozott az újság fotószolgálatánál egészen idén májusig, amikor – sokak kérlelése ellenére – végleg nyugdíjba vonult. Utolsó hivatalos útja XVI. Benedek brazíliai látogatása volt, ám azóta sem sokat pihen otthon, hiszen személyes emlékeire, tapasztalatára világszerte kíváncsiak, s egyre-másra hívják előadásokat tartani.

A budapesti Városmisszióra a Krisztus Légiója magyar tagjainak kérésére jött el, hogy a Fő utcai Szent Benedek iskolát is működtető kongregáció által szervezett „Mission is Possible Coffee House”-ban („A küldetés – a misszió – lehetséges” kávézó) ossza meg emlékeit az érdeklődőkkel. A kapcsolat onnan származik, hogy Mari egyetlen fia is a Krisztus Légió tagja, méghozzá maga XVI. Benedek szentelte pappá az idén. Szeptember 20-án a rendezvénynek helyet adó Honvéd utcai Morrison’s 2 Music Pub zsúfolásig megtelt tizenéves fiatalokkal.

Arturo Mari leginkább II. János Pálról szólt, aki mindvégig meg tudta valósítani pápasága mottóját: „Ne féljetek! Tárjátok ki a kapukat Krisztusnak!” Ennek a pápai fényképész is tanúja volt a legkülönbözőbb helyzetekben, amelyekből néhányat megosztott a hallgatósággal.

Amikor 1984-es koreai látogatása során a Szentatya felkereste a Sorok Do szigeti lepraterepet minden protokolláris – és egészségügyi – korlátot átlépve odament egyenként a mintegy nyolcszáz beteghez, és mindegyiküket átölelte, megsimogatta, sőt, meg is csókolta. Mari szerint leírhatatlan körülmények uralkodtak a szigeten és szörnyű látványt nyújtottak a leprások, akiknek talán ez a pápai érintés adta vissza emberi méltóságukat.

Igen megrendítő pillanatként említette, amikor a római Bambin Gesù (Jézuska) kórházban az onkológiai részlegre érve egy édesanya a rákban szenvedő, alig néhány hónapos kisbabájával a karjában sírva borult a pápa lábaihoz mondva, hiszi, hogy szent ember, aki csodát tud tenni a gyermekével. És II. János Pál letérdelt az elkeseredett asszonyhoz, átölelte, elbeszélgetett vele. Az asszony végül mosolyogva mondott köszönetet.

Nemcsak az emberi nyomorúságtól és betegségtől nem félt II. János Pál, de a világ hatalmasságaitól sem. 1988-ban a bolíviai Oruróban tartott mise végén egy bányásznak valahogyan sikerült átverekednie magát a biztonságiakon. Odaszaladt a Szentatyához, és előadta a vidék lakóinak sanyarú helyzetét. Ezt követően a pápa az államelnökkel találkozott, aminek Arturo Mari tanúja volt, mert a négyszemközti megbeszélésen véletlenül „bennragadt”, és így hallhatta, amint II. János Pál minden kertelés nélkül nekiszegezte a kérdést az elnöknek: ön ennek a népnek a képviselője, mit tesz azért, hogy enyhítse nyomorukat?

Hasonló jelenetet lesett el a fényképész 1993-ban Szudánban is, ahol a déli, keresztények lakta vidékeken folyt már akkor is a népirtás. A Szentatya rögtön a lényegre tért: elnök úr, mit tesz az erőszak megfékezéséért? A szudáni elnök megpróbált kitérni, mondván: borítsanak fátylat a kérdésre, beszéljenek másról, ám a pápa felugrott, és energikusan szemébe vágta: én azért vagyok itt, hogy hangot adjak azoknak, akiknek nincsen!

Bill Clinton amerikai elnökkel sem udvariaskodott, amikor a négyszemközti megbeszélésen kérdőre vonta, miért nem tesz semmit az akkoriban zajló ruandai népirtás megfékezéséért: „Talán mert nincs olajuk?!”

A két jelenet, amit Arturo Mari sohasem fog elfelejteni, II. János Pál életének legdrámaibb pillanatai voltak. 1983. május 13-án a Szentatya autója mellett ment, amikor eldördült a merénylő fegyvere – sokáig fülébe csengett még a lövések zaja – és ekkor készítette a felvételeket, amik bejárták a világot a titkára karjaiba hanyatló sebesült pápáról. Mint mondta, a pápa orvosai később megmutatták neki a röntgenfelvételeket, így saját szemével láthatta a Szentatya életét megmentő csoda nyomait: a testébe hatoló lövedék kétszer is „megállt” és hirtelen irányt változtatott, kikerülvén a létfontosságú szerveket.

A másik megrendítő élménye a II. János Pállal történt utolsó találkozás volt. Dziwisz érsek hat órával a Szentatya halála előtt szólt neki, hogy a pápa látni kívánja. Odakísérte ágyához, és a Szentatya ráemelte tekintetét. „Soha olyannak nem láttam még a szemeit” – mondja Mari. Letérdelt, a pápa megáldotta majd annyit mondott neki: „Köszönöm!” Halálakor mindenkin, aki ott volt a közelben, mintegy természetfeletti nyugalom lett úrrá – mondta.

Többen őrizhetjük itt, Magyarországon is a II. János Pállal való személyes találkozás életreszóló élményét – az ezt megörökítő fényképek, amik nemegyszer szobánk falát díszítik, Arturo Mari művei.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír

Képek: goscniedzielny.wiara.pl, miasta.gazeta.pl, www.cbc.ca, cache.boston.com