…Orosch János püspököt a nemzeti imaévről, a felvidéki magyarok pasztorációjáról

– Május 2-án volt két éve, hogy a Pozsony–Nagyszombati Főegyházmegye segédpüspökévé szentelték. Hogyan tekint vissza erre az időre?
– Váratlan volt a kinevezésem, hiszen egész életemben papként, plébánosként működtem, legutoljára Párkányban, 11 éven át. De elfogadtam a kinevezést, megemlítve a nuncius úrnak sok gyöngeségemet, s hogy nem érzem magam felkészültnek erre a feladatra. De amikor ő azt hangsúlyozta, hogy a Szentatya legfőbb vágya, hogy a felvidéki magyarok helyzetén segítsen, és bennem olyan személyt látnak, aki képes lenne szlovákok és magyarok közötti problematikus helyzetben segíteni, úgy éreztem, hogy valóban tennem kell valamit ennek érdekében. Családunkban hagyománya volt annak, hogy magyarul, németül és szlovákul is beszéltünk. Emlékszem azokra a gyönyörű élményekre, amikor összejött a nagy család, és annak ellenére, hogy három nyelven folyt a beszélgetés, óriási szeretetben élhettem gyerekként, később fiatalként. Máig fő feladatomnak tekintem, hogy a szlovákok és a magyarok közötti viszony feszültségeit enyhítsem, és segítsek nekik jobban megismerni, elfogadni és szeretni egymást. Ezért igyekeztem ez alatt a két év alatt minél több egyházközséget meglátogatni. Ebben Ján Sokol érsek úr támaszt nyújtott nekem, ő indított el erre az útra: keressem fel a papokat, találkozzam az emberekkel. Körülbelül 400 helyen jártam, és bár ez valóban nagy feladat, számomra nagyobb örömöt jelent, mint fáradtságot.

– Az Unio Cleri mozgalom célja a papok közösségének erősítése. Mennyire sikerül ez a Felvidéken, a szlovák illetve a magyar papok között? Milyen segítséget jelent e téren, hogy már a Pozsony–Nagyszombati Főegyházmegyében is elindult az Unio Cleri?
– Egyik lelkiatyánk, Szlávik Antal ismeri személyesen Beran Ferenc atyát, és ő hozta létre azt a találkozót, amelynek alkalmával megbeszéltük az alapvető dolgokat. Már azelőtt is hallottam az Unio Cleriről. A nemzet lelki megújulásának évében – amelyhez mi itt a Felvidéken is csatlakoztunk – rájöttem arra, hogy elsősorban nekünk, papoknak kell tennünk azért, hogy kapcsolataink valóban papi kapcsolatok legyenek. Sok feszültség tapasztalható ugyanis még ma is a kommunista befolyásolás eredményeként működő papi békemozgalom által okozott károk miatt. Arra gondoltam, az imaév olyan lehetőség, amely segíthet ezeket a problémákat megoldani, közelebb kerülni egymáshoz, egy vonalat húzni a múlt után, és a papi közösséget szilárdabb, jobb alapokra helyezni. Bízom benne, hogy az Unio Cleri sokat fog segíteni ebben nekünk, és olyan alap lesz, amelyre valóban erős, tartós épületet fel lehet majd építeni.

– Az Unio Cleri felvidéki elindítása tehát ilyen szorosan köthető a magyar nemzeti imaévhez?
– Igen. A Szlovák Püspöki Konferencián belül nem vagyok hivatalosan megbízva a magyar anyanyelvűek pasztorációjával, ez a Szentatya kifejezett kérése volt. Szlovákiában nincs olyan pap, aki hivatalosan magyarokkal foglalkozik. Van egy püspök, aki a cigánypasztorációval foglalkozik a konferencia megbízásából, de a magyaroknak nincs a konferencia által kinevezett püspöke. Ezért arra gondoltam, hogy a nemzeti imaév jó lehetőség arra, hogy valamit tegyünk ezen a téren. Megemlítettem az érsek úrnak, hogy ebből az alkalomból szeretnék a papok körében egy lelki megújulást indítani. Az Unio Cleri magyar és szlovák papok körében is működik majd, de különválasztva, hiszen a legmélyebb dolgokat az ember a saját anyanyelvén jobban fel tudja fogni. A magyar atyák számára már ki is jelöltük a felelőst.

– A 90-es évektől a felvidéki magyarok rendszeresen megszervezik a Komáromi Imanapot, ahol magyar püspökért imádkoznak. Idén május 7-én tartják. Ön hogyan látja a magyarok pasztorációjának a jövőjét?
– Az én kinevezésem csak egy lépés, nem szabad ebben a probléma megoldását látni. Nem tudni, mikor és hogyan történik majd a következő lépés. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a Felvidéken óriási különbség van a magyar katolikusok és a magyar reformátusok között. A reformátusok magyarok; nagyon kevés szlovák van közöttük. Ezért természetes, hogy minden református pap, minden református püspök magyar. Hasonlóképpen élnek Erdélyben a magyar katolikusok. A románok többnyire pravoszlávok, a magyarok pedig katolikusok vagy reformátusok. Ott a kérdés már azzal megoldódik, hogy valóban annyira többségben vannak a magyarok, hogy lehet magyar püspökük, magyar esperesük. Nálunk valamivel nehezebb a helyzet. Ugyanis Dél-Szlovákiából magyarokat és németeket telepítettek ki, szlovákok jöttek a helyükre. Ezek a szlovákok szintén szegények voltak, mert például otthonukat felégették a németek a háború alatt, nem maradt semmijük, és magyar falvakba hurcolták őket. Ezáltal is keveredett a nép. Gyakorlatilag ma már nincs tiszta magyar falu vagy magyar város, illetve nagyon kevés. Komáromban körülbelül 40% szlovák, 60% magyar. Párkány lakosai közül 30% szlovák, 70% magyar. A magyar egyházmegyét területi akadályok miatt nem lehetne létrehozni, vagy esetleg mint egy ordinariátust, ahogy a tábori püspökségek is működnek. A magyar püspöknek akkor is laknia kellene valahol, és ha épp Komáromban lakna, akkor még Kassáról is oda kellene utazni a magyaroknak az ügyek intézésehez.

– Az év elején bejelentette, hogy a felvidéki magyarokkal együtt csatlakozik az engesztelő imaévhez. Mit jelent számukra és az Ön számára az imaév?
– Az imaév nekem is kapóra jött, örülök annak, hogy van „okom" foglalkozni magyar papokkal, magyar hívőkkel, hiszen ez nagy kihívás. A másik szempontom, hogy a papok és a hívek rendszeresen mindenféle akciókat rendeznek, kezdeményeznek. Mindig jó, ha meg tudjuk magyarázni, hogy miért most tesszük ezt, talán máskor nem volt rá szükség? Most alkalmunk van arra, hogy ahol eddig nem történtek kezdeményezések, ott is megkezdjük a lelki megújulást családjainkban, egyházközségeinkben. Személyesen részt vettem Házas Hétvégén, az Antióchia közösség összejövetelén, cserkészek rendezvényein, s tudom, hogy ilyenkor jobban odafigyelnek azok a fiatalok is, akik máskor, máshová nem jönnek el. Ez a mostani kezdeményezés is olyan nagyszabású, hogy számukra is érdekesebb lehet. Azt mondják, hogy minél nagyobb erővel nyomunk egy rugót, annál nagyobb erővel pattan vissza. Az imaév is így működhet: tekinthetjük „provokációnak” is az egyház részéről, és a válasz a rendezvények nyomán érkezik.

– MInt említette, többnemzetiségű családból született, szlovákul, magyarul és németül is beszél. Hogyan éli meg az identitását?
– Ha régi öreg pozsonyiaktól megkérdezik, hogy szlovákok-e vagy magyarok, azt mondják: „pozsonyi vagyok”. Ez egy külön nemzetiség. A magyarok idejében az irodákban többnyire magyarul beszéltek, a piacon szlovákul, de este, amikor kávéházba mentek, akkor csak németül. És ezt mindenki úgy vette, hogy ez a normális, ennek így kell lennie. Én ebbe nőttem bele. Mindenkitől egyformán kaptam a szeretetet gyerekkoromban. Az egyik nagymamám magyarul szólt hozzám szeretettel, a nagyapám németül, a másik nagymamám pedig szlovákul, és én mindig éreztem, hogy bár más szavakkal, más formában van kifejezve, ez ugyanaz a szeretet. Amikor magyarok panaszkodnak szlovákokra, bennem automatikusan valami olyan szerkezet kezd működni, hogy a szlovákok védelmére állok. Amikor pedig szlovákok között vagyok, és kifejezik valamilyen nemtetszésüket a magyarok ellen, én harcolni tudnék a magyarokért. Aztán pofonok is jönnek váratlanul, hol egyik, hol másik oldalról – ez egész életemben így volt. Vannak szlovákok, akik számára nem vagyok elég jó szlovák, vannak magyarok, akik számára nem vagyok elég jó magyar. De Jézus sem volt elég jó zsidó az akkori zsidók számára, mert nem harcolni jött a rómaiakkal, hanem őket is a szeretet evangéliuma által akarta megközelíteni. Hálás vagyok a Jóistennek, hogy az vagyok, ami vagyok.

Horánszky Anna/Magyar Kurír