…Orova Csabát az első alkalommal megrendezett ökumenikus ifjúsági képzés hátteréről, eredményeiről

– Kik voltak a hétvége szervezői? Milyen réteget célzott meg a képzés? Milyen témájú előadások voltak, milyen érdeklődés mellett?
– Bár kaptunk indíttatást az Egyházak Ökumenikus Tanácsának legutóbbi világközgyűléséről és a nagyszebeni folyamat jelzéseiből, dokumentumaiból is, ez lényegében alulról jövő kezdeményezés volt, alulról induló igényt jelenített meg: szükség van az ökumenikus együttműködés elméleti és lelkiségi megalapozására, átgondolására, elmélyítésére. Ötletünkkel azonban rögtön az egyházak hivatalos képviselőit kerestük meg, elsősorban az Ökumenikus Ifjúsági Iroda vezetőire, illetve a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának Ifjúsági Bizottságára gondolok, akik elfogadták és támogatták is a kezdeményezést. Ezt ezúton is köszönjük elsősorban Ódor Balázsnak, aki az Ifjúsági Bizottság elnöke és a hazai református ifjúsági munkát irányítja, Barthel-Rúzsa Zsolt budapesti evangélikus egyetemi lelkésznek, Gábor Miklósnak, a Katolikus Ifjúsági Mozgalom vezetőjének és Nobilis Márió atyának, aki a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ifjúsági Bizottsága Tanácsadó Testületének titkára. S köszönet illeti a pénzügyi támogatásért a Katolikus Ifjúsági és Felnőttképzési Szövetséget, a Magyarországi Evangélikus Egyházat, a Magyar Katolikus Egyházat és a Magyarországi Református Egyházat, valamint a Keresztény Ökumenikus Diákegyesületet.

A képzésre keresztény ifjúsági vezetőket akartunk meghívni, például akik az egyházak ifjúsági irodáiban, tehát a hivatalos ifjúsági szervezetekben dolgoznak, és azokat, akik az alulról jövő, tehát mozgalmi és lelkiségi, keresztény civil szervezetekben akár felekezeti alapon, akár ökumenikus együttműködésben dolgoznak. Arra gondoltunk, hogy ez a célcsoport körülbelül 50-100 embert jelenthet, akikből talán 40-et meg tudunk hívni. Végül összesen 57-en jöttek el. Sokféle fiatal fordult meg a legkülönbözőbb szervezetek, gyülekezetek, plébániai közösségek ifjúsági vezetőitől kezdve országos irodák vezetőiig, és örvendetes módon nemcsak 20-30 évesek, hanem az ifjúságért dolgozó idősebbek is, akiket ez a kérdéskör nagyon érdekel. Ügyeltünk arra, hogy a résztvevők, az előadók és maga a tíztagú előkészítő csapat is a lehető legszélesebb magyarországi keresztény spektrumot képviselje, így jelen volt a magyar ortodox egyházmegyéből előadó és előkészítő, és ugyanígy római katolikus, görög katolikus, evangélikus, református, metodista és baptista is. 15 előadót hívtunk meg. Azért ilyen sokat, mert arra törekedtünk, hogy minden egyes előadás vagy panelbeszélgetés alkalmával lehetőleg minél többféle felekezeti vagy teológiai szempont jusson érvényre. Az eredeti elképzelés az volt, hogy minden beszélgetésnél egy ortodox, egy protestáns és egy katolikus üljön egy asztalnál, de ez sajnos a hazai viszonyok adottságaiból fakadóan nem volt lehetséges.

A témákat úgy választottuk ki, hogy a lehető legalapvetőbb ökumenikus kérdéseket érintsék, mégpedig ezúttal nem a praktikus együttműködés, hanem az ismeretek és a lelkiségeink elmélyítésének céljával. Ezek nagyon egyszerű kérdések, például az első, hogy „szerinted mi az ökumené?” – ez az ökumené-kép, a sztereotípiák, a pozitív vagy negatív előítéletek tisztázása volt. A második kérdés, hogy a Szentírás – a hitünk alapjaként kinyilatkoztatott tanúságtétel – mit mond az egységről. Ezután áttekintettük az ökumenikus mozgalom történetét, elődeink legfontosabb lépéseit, a világban az ökumené koordinálására létrejött szervezeteket. Ezt követően azt a témát jártuk körül, hogy maguk az egyházak milyen modellek segítségével képzelik el az egyház látható egységét, s ennek milyen formái lehetségesek. Aztán az eszközökről beszélgettünk kiscsoportokban, vagyis hogy ha már megvan a cél, hogyan jutunk el odáig. Így került szóba a gyakorlati együttműködés, az imádság mint az ökumené szíve meg motorja, a teológiai és más, például baráti ökumenikus párbeszéd, a helyi és nemzetközi együttműködés egymáshoz kapcsoltsága. Az eszközök után az akadályokról beszéltettük az előadókat. Mi akadályoz bennünket abban, hogy ezen az ökumenikus zarándoklaton kicsit gyorsabb fokozatra kapcsoljunk, illetve kell-e egyáltalán gyorsabb fokozatra kapcsolnunk. Vetítettünk egy filmet, ami inkább a feloldódást szolgálta, az utolsó előadás címe pedig „ökumenikus látomás” volt: milyen víziót, jövőképet tudnak felmutatni az egyházak képviselői. Azt hiszem, ezen a résztvevők szerint legsikerültebb előadáson reális módon megfogalmazott jövőképek jelentek meg. Külön kis csapat viselte gondját a három nap imádságainak, és az együttlét koronájaként az utolsó napon, vasárnap egy mély lelkiségű ökumenikus istentiszteleten vettünk részt, az előadókkal együtt.

– Hogyan értékeled a hétvégét mint az egyik főszervező, és hogyan látták a résztvevők? Találkozik-e a két értékelés?
– A szervezőknek is és mindazoknak, akik a hétvégéért tettek, aggódtak, imádkoztak, volt egy előzetesen felspannolt várakozása, mert mindannyian megértettük azt, hogy erre szükség van, és hogy most valóban együtt fogunk gondolkodni, együtt teszünk valamit, és ráadásul a saját szintünkön. Válaszul erre a várakozásra és az előkészítő munkára, kétfelé lehetne választani a résztvevők értékelését. Egyfelől a résztvevők túlnyomó része ezt a fajta képzést hasznosnak, fontosnak és jónak találta, mert van bennük egy természetes érdeklődés, kíváncsiság a másik felekezet tanítása, liturgiája iránt, illetve benne vannak a levegőben azok az ökumenikus kérdések, hogy ezek a különbségek miként hidalhatók át, áthidalhatók-e, és miért hidaljuk át egyáltalán. A képzés végén írt értékelésekben arra biztattak minket, hogy erre szükség van, folytassuk. Másfelől viszont az eredményes folytatás érdekében arra hívták fel a figyelmünket, hogy a túlságosan elméleti szintű megfogalmazások helyett szívesebben hallgatnának interaktívabb, egyszerűbb, a legalapvetőbb súlypontokra figyelő előadásokat, referátumokat. Várják azt is, hogy az előadók egymás között is beszélgetősebben, dialógusban fogalmazzák meg az álláspontjaikat, illetve a résztvevőket még inkább vonjuk be minden folyamatba, például a kiscsoportos beszélgetésekben, és hagyjunk több időt a saját reflexiójukra a szünetekben, illetve az előadások részeként kérdéseik feltételére. Ezeket az igényeket egyébként a hétvége során is éreztük. A szervezők folyamatosan látták, figyelték egymás arcát, kézmozdulatait, és a szünetekben, illetve esténként beszélgettünk és reagáltunk ezekre. A javítás érdekében módosítottunk is menetközben, mert – mivel első alkalomról volt szó, ugyanakkor mindannyian vettünk már részt hasonló nemzetközi vagy magyar szinten szervezett eseményen – érzékeltük, hogy itt most át kell állítani néhány vágányt.

– Igazolta a képzés, hogy szükség van rá? Milyen volt a résztvevők „ökumenikus képzettségi szintje”?
– Szerintem döbbenetes ismerethiány van mind a saját egyházunk hagyományának, tanításának, belső életének ismeretei, mind az ökumenikus ismeretek, elkötelezettségek irányában. Ezt nem vádként, hanem leírólag mondom, hiszen egyrészt ennek jól megfogható történelmi okai vannak Közép- és Kelet-Európában, így Magyarországon is, másrészt vannak egyházpolitikai okai is. Ezenkívül pedig vannak valódi lustaságok is. A képzés létjogosultságának kérdését azonban nem feltétlenül kell úgy megfogni, hogy mi – a „mi” alatt értve például a szervezőket vagy az előadókat – taníthatnánk vagy magasra képezhetnénk valakiket, hiszen mi magunk is ezen az úton járunk. Az összes előadó – ahogy a szervezők is – valahol az ökumenikus megértés útján jár. Azt gondolom, hogy a hétvége olyan útkereszteződés volt, ami sokféle állapotban talált minket, és azt reméltük, hogy az előadók és a szervezők ezen az úton már elkötelezettebbek és előrébb haladnak, és így magukkal tudják húzni a résztvevőket vagy segíteni nekik, ha ők ezt igénylik. A szervezőkben még nagyobb lett a lelkesedés a folytatás iránt, mert az ismerethiány és a közeledés vágya is indokolja, hogy ez téma legyen közöttünk. Az ismerethiány azonban két oldalról fakad: egyrészt az egyes felekezetek katekézisének hiányosságaiból, ami a saját tanítás párbeszédképes átadását illeti, másrészt pedig a mindenféle szintű felekezeti hitoktatásban az ökumenikus ismeretek, az ökumenikus teológia fogalmainak hiányos átadásából. A hétvégén több szűkebb körű beszélgetésből az szűrődött le számomra, hogy érdemes úgy felfogni a saját keresztény identitásunkat, mint ami tágasabb, mint a saját felekezeti identitásunk. Úgy érdemes továbbadni ezt az identitást, amikor a hittanoktatás, katekézis történik, hogy az ökumenikus érzékenység annak már eleve egyik dimenziója, része legyen. Tehát időt, energiát, pénzt szánva rá fogalmazódjon meg már ezen a szinten, hogy az ökumenikus törekvések és gyümölcseik elmélyítik a felekezeti identitásunkat. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a római katolikus identitásom része az ökumenikus nyitottság. Nem lehetek úgy jó római katolikus, ha nem vagyok ökumenikusan érzékeny és felelős. Az ökumenikus elkötelezettség nem törli el a felekezeti identitást, hanem megnyitja és elmélyíti azt, mert párbeszédben áll a többiekkel. Azt gondolom, hogy a többi keresztény felekezetben élő testvérem is meg tudja ezt így fogalmazni saját identitására nézve.

Úgy foglalnám össze a képzés hátterét, hogy az ökumenikus törekvések egyfajta mozgalom-jelleggel bírnak. A mozgalom sokkal több, mint egy szervezet. Egy szervezetnek határai, korlátai, falai vannak, tudjuk, hogy ki tagja, és ki nem. Egy mozgalomról ezt nem feltétlenül tudjuk, annak inkább magja, holdudvara és koncentrikus körökben résztvevői vannak. Az ökumenikus törekvések mozgalmi jelleget öltenek, és sokféle kristályosodási pontjai vannak. Az egyik ilyen pont az ökumenikus gondolkodásban részt vevő teológusoké. A másik a világ testvéri átöleléséért dolgozó, ökumenikusan elkötelezett keresztényeké, akik például az önmagukat olykor tévutakon kereső fiatalokért, a gazdasági igazságosságért, vagy a rászorulókért, betegekért működnek együtt. A harmadik mag a lelkiségben elkötelezett keresztényeké, itt például a Taizéi Közösség tagjaira gondolok. És mindannyian az evangéliumi küldetésben, misszióban vesznek részt, nagyon sokszor a negyedik mag, az ökumenikus ifjúsági és diákmozgalomban szerzett tapasztalatok, elkötelezettség indíttatására. Azok számára, akik ezekben a magokban dolgoznak, bizonyos gondolatok, együttműködési formák már természetesek, míg azok, akik ebben nem vesznek részt, akik számára különböző okoknál fogva ezek az együttműködési formák, együttgondolkodási eredmények nem evidensek, esetleg gyanúsak is, el vannak választva egymástól. Ez szervezeti szinten is megjelenik: az Egyházak Ökumenikus Tanácsa Genfben dolgozik egy projekten, vagy világközgyűlést tart Porto Alegrében, de az ott képviselt felekezetek hétköznapjaiban nem válik világossá, mi a tétje ezeknek. Vannak kétoldalú teológiai eredmények is, amelyek megszületnek, de valahogy nem jönnek át a felekezeti teológiai oktatás bázisára, és nem szűrődnek át az egyházak mindennapi életébe. Ennek az óriási szakadéknak az áthidalására a kulcsszó: a képzés. A legfiatalabbak katekézisétől a nem formális képzéseken át az egyetemi teológiai oktatásig. Ez a hétvége is ennek a részeként vagy ebben a koncepcióban született, a maga pici eszközeivel és jó értelemben kezdetleges módján ebben a hídverésben akar részt venni, hogy helyi szintre emelje azt, ami máshol már megszületett. A képzésnek sokféle jelentése van, azt a jelentését azonban kizártuk, amikor a résztvevőket passzív befogadó anyagnak tekintjük, amelyet önkényesen átalakítani kell. Erről szó sem lehet, ez idegen az ökumené természetétől is, amelyben minden a párbeszéden és a konszenzuson áll vagy bukik. Egymásra vagyunk tehát utalva, ugyanakkor mégiscsak van olyan, aki előrébb jár ezen a zarándokúton, és vannak olyanok, akik csak nemrég indultak el.

– Hogyan látjátok a jövőt, lesz-e folytatás?
– Feltétlenül annak a tudatában szerveztük, hogy valószínűleg ez egy sorozat kezdete. Másfelől viszont hagyjuk működni a Szentlelket, legfőképpen arra értve ezt, hogy tényleg jól navigáltuk-e ezt a hajót. Tényleg ez-e a Szentlélek szelének iránya? Ha az előkészítők, az ezért felelős személyek és szervezetek megtesznek mindent, ami rajtuk múlik: kifeszítik a vitorlát, és hagyják, hogy abba belefújjon a Szentlélek, és persze biztonságban tartják a hajót, hogy ne boruljon fel, és ne okozzon lelki és közösségi sérüléseket, akkor biztosan folytatódni fog, valószínűleg kicsit más formában. Részben a visszajelzések, részben a különböző szintű értékelések nyomán el fogunk azon gondolkozni, hogy egy-egy hétvégi képzésben, vagy kicsit hosszabb formában, több időt szánva rá, például egy összefüggő, egymásra épülő sorozatként folytatódjon. A következő két hétben több szinten is értékeljük a képzést, és azután lehet arra válaszolni, hogy miként folytatódik.

Horánszky Anna/Magyar Kurír