A pápa beszéde a vegetatív életről tartott Nemzetközi Kongresszus résztvevőihez

Vatikán: II. János Pál pápa március 20-án, szombaton délelőtt fogadta a Pápai Életvédő Akadémia és a Katolikus Orvosok Szervezeteinek Nemzetközi Szövetsége által Rómában szervezett, szerdán kezdődött és szombaton lezárult kongresszus résztvevőit. A tanácskozás „Az életben tartó kezelések és a vegetatív állapot: tudományos előrelépések és etikai dilemmák” témakört taglalta, katolikus szakértők részvételével.
Beszédében a szentatya kifejtette: az egyház támogatja a tudományos kutatások ügyét a vegetatív állapot kapcsán – azért is fontos a vizsgálódás ezen a téren, mert ebben az állapotban az emberi személyek nem reagálnak a külső ingerekre, nem képesek kommunikálni és nem mutatják fel a tudat legcsekélyebb jelét sem. A tudósok egyetértenek abban, hogy ilyen esetekben a legfontosabb kérdés a helyes diagnózis felállítása: az, hogy átmeneti vagy tartós állapotról van-e szó, nem része már a diagnózisnak, hanem egy orvosi előrejelzés. Kevés figyelmet fordítanak ennek kapcsán azokra az esetekre, amikor – akár sokéves időszak után is – legalább részben felépült a beteg. Ez azt is mutatja, hogy az orvostudomány nem tud elég pontos előrejelzéseket adni.
Egyesek úgy vélik, hogy az ilyen személy már elvesztette „emberi minőségét”, leértékelődött személyes méltósága. Ezt a „vegetatív” jelző is mutatja, amely a nagy európai nyelvekben egyértelműen a növények létmódjára utal. Ennek kapcsán a pápa kijelentette: „Egy ember, még ha súlyosan beteg vagy legnemesebb képességeinek gyakorlásában korlátozott is, mindig ember és az is marad mindörökre, nem válik növénnyé vagy állattá. Ezek a személyek is megőrzik emberi méltóságukat.”
Ezen betegekkel szemben az orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak és az egyháznak erkölcsi kötelességei vannak. A vegetatív állapotban lévő embernek, aki vagy a javulásra, vagy a természetes végre várakozik, joga van az egészségügyi alapellátásra. Így a táplálék szervezetbe juttatása, még ha mesterséges úton történik is, mindig az élet megtartásának természetes módját jelenti; mindig rendesen és megfelelő mérték szerint alkalmazva. A táplálás és folyadék-utánpótlás tehát erkölcsi kötelesség. Az eutanázia – amelynek tulajdonképpeni jelentése nem más, mint olyan cselekedet vagy mulasztás, amely természete és célja szerint a halál előidézésére irányul – sohasem megengedett, mert az az isteni törvény súlyos megsértése.
Ezen általános alapelv azonban nem zárja ki az élet minősége körüli megfontolásokat, legyenek azok pszichológiai, társadalmi vagy gazdasági-anyagi jellegűek. A kezelések költségeinek szempontja nem lehet elsődleges a megmentendő emberi életnél. Ugyanakkor azt sem lehet kétséget kizáróan megállapítani, hogy a táplálék és folyadék megvonása nem okoz-e nagy fájdalmat a vegetatív állapotban lévő betegnek. Egyes kutatások arra engednek következtetni, hogy még ebben az állapotban is megmaradnak a kommunikáció és az ingeranalízis bizonyos alapvető, csak nehezen kimutatható formái.
Nem elég azonban kijelenteni az általános alapelvet, szükség van a pozitív cselekedetek előmozdítására is. Mindenekelőtt a családok szorulnak támogatásra, akik szerettük állapota miatt nehéz terhet viselnek. Ugyanakkor segíteni kell az olyan kezdeményezéseket, mint az otthoni ápolás, vagy pedig befogadó otthonok működtetése. Emellett nem nélkülözhető az orvos és a gondozók jelenléte és tanúságtétele sem, hogy a családtagok megérezzék: nem egyedül küzdenek, s így kijussanak a magukba záródás börtönéből. Ilyen esetekben a lelkipásztori tanácsadás és segítségnyújtás is különösen fontos.
A szentatya végül egy angol elvet idézve így foglalta össze az orvostudomány feladatát: „gyógyítani, ha lehetséges – és mindig gondot viselni”, majd emlékeztetve Christus Medicus, a gyógyító Krisztus szavaira – „valahányszor ezt tettétek eggyel is legkisebb testvéreim közül, velem tettétek ezt” – a Szűzanya oltalmába ajánlotta a kongresszus résztvevőit, és apostoli áldását adta rájuk. VR/MK