Pápai katekézis: Az imádás és a dicséret himnuszáról

A június 23-ai, szerdai általános kihallgatáson II. János Pál pápa katekézisében a vesperások, az egyház esti hivatalos imádságainak újszövetségi kantikumait magyarázta. A vesperások liturgiája a zsoltárokon túl az Újszövetségből vett számos kantikumot is használ. Némelyeket, mint a kihallgatáson felolvasott himnuszt is, a Jelenések könyvéből állítottak össze, mely mint az egész Biblia pecsétje – utolsó könyve – sok kantikumot, kóruséneket és a választottaknak trombitával, hárfával és citerával kísért himnuszait tartalmazza. A felolvasott kantikum a Jelenések könyvének 15. fejezetében olvasható, amely egy új, nagyszabású jelenetet ír le: a negyedik látomást Isten haragjának hét csészéjéről. A csésze – görögül pleghé – erőszakos cselekedetre utal, amely sebet ejt, sőt halált is okozhat. Itt, ebben a szövegben egyértelműen utal az Egyiptomból való kivonulás csapásaira. A Jelenések könyvében az ostorcsapás a gonoszság, az elnyomás és az erőszak feletti ítélet jelképe, s így a reménység jele az igazak számára. A hét csapás – minthogy a Bibliában a hetes szám a teljesség jelképe – az utolsó, a végső értelemben szerepel. A himnuszt az üdvözültek, a föld igazai éneklik, akik a Föltámadt Bárány tartásával állnak Isten előtt. Miként a zsidók a Vörös-tengeren való átvonulás után Mózes énekét énekelték, úgy a választottak Mózes és a Bárány énekét zengik Isten előtt. Ez a himnusz János evangélista egyházképét tükrözi vissza és televan tűzdelve ószövetségi utalásokkal, főként a zsoltárokból vett idézetekkel. A kezdeti idők keresztény közössége a Bibliát nemcsak mint hitének és életének a lelkeként értelmezte, hanem úgy tekintett arra, mint imádságának és liturgiájának a forrására. Jelentős az is, hogy a kantikumot zeneszerszámok játéka kíséri, az igazak hárfát tartanak a kezükben, amely egyúttal tanúsítja a szent zene, a liturgiát átható musica sacra fényességét. Himnuszaikkal az üdvözültek – folytatta a pápa katekézisét – állhatatosságuk és áldozatuk megéneklésén túl, a mindenható Istennek csodálatos műveit dicsérik. Az igazi imádság tehát – a kérésen túl – valójában dicséret, hálaadás, áldás, ünneplés, hitvallás az üdvözítő Úrban. A pápa aláhúzta a kantikum univerzális dimenzióját, hasonlóképpen a 85. zsoltárhoz: „Minden nép, melyet teremtettél, hozzád jön Uram és leborul előtted”. A látvány így kitágul és a népek folyamszerű vonulását idézi fel a kép, mely Isten felé halad, hogy előtte ismerje el „igaz ítéleteit”, vagyis azokat a cselekedeteit, melyekkel a történelemben gátat vetett a gonosznak és jutalmazta a jót. Az ítélet várása ennélfogva jelen van az összes kultúrában, az igazságnak és a szeretetnek a lelkiség által jelzett szükséglete pedig egy olyan feszültséget jelez, mely az Úr felé mutat. A pápa megállapította: szép dolog a vallásosságnak és reménységnek ezen egyetemes vágyára gondolni, ahogyan a próféták magyarázták is azt: „Napkelettől napnyugtáig nagy az én nevem. Jóillatú áldozatot mutatnak be mindenütt, tiszta ételáldozatot a nevemnek. Mert nagy az én nevem a népek között” – mondja a Seregek Ura. Befejezésül a szentatya a negyedik századi egyházatya, Nazianszi Szent Gergely egyik szép himnuszát idézte: „Dicsőség az Atyának, a Fiúnak, a mindenség Királyának, dicsőség a legszentebb Szentléleknek, akié minden dicséret. Egy az Isten, a Szentháromság, ő teremtett és tölt be mindeneket, a mennyeiek egét és a földiek világát. Tengert, folyamot, forrást eltöltött vízzel, mindezt Szentlelkével éltette, azért, hogy az egész teremtés himnuszt énekeljen Teremtőjének. De mindenekelőtt az értelmes természet emelje fel dicsérő szavát a hatalmas Királyhoz és a jó Atyához. Lélek, szellem, nyelv, gondolat tegye azt, amit én is, mikor tisztaságban dicsőítelek Téged, ó Atyám”. VR/MK