Pápai Lajos: Te kövess engem

A sorozat egyik legnagyobb érdeme, hogy ezekből a vallomásokból sokkal mélyebben, bensőségesebben megismerhetjük az egyházi személyeket, közelebb kerülhetünk hozzájuk lelkileg, mint akár a legünnepibb, leglátványosabb találkozások esetében is, amelyekben mindig van bizonyos tisztes távolságtartás.

Így ebben a kötetben is sok olyan dolgot megtudhatunk, amelyek csak az ilyen személyes vallomásokból derülhetnek ki. Pápai Lajos életének megrázó, tragikus mozzanata, hogy négyéves korában elvesztette édesapját, aki szovjet fogságban halt meg 1945 januárjában. Ettől kezdve egyedül maradt pedagógus édesanyja – aki soha nem ment többé férjhez – nevelte fel őt és öccsét, szegényes körülmények között, de nagy-nagy szeretetben. Az asszonyi áldozatvállalás példája, hogy Pápai Lajos édesanyjának a saját szüleiről is gondoskodnia kellett, ezért mindennapi munkája mellett éveken át vállalt nevelőtanári állást is.

Ugyancsak tanulságos, hogy milyen élmények, mozzanatok segítik elő azt, hogy egy fiatal fiú végül a papi pálya mellett döntsön: Pápai Lajos vallásos légkörben nőtt fel, édesanyja a hitet tudatosan gyakorló katolikus volt, e mellett nagy hatást gyakorolt rá édesapja egyik unokahúga, aki missziós nővérként Brazíliában gyógyított leprásokat, valamint ott lebegett előtte ifjúkori lelki gyóntatójának, Földi Elemér káplánnak a pozitív példája. Mindezek hatására már gimnazista korában elhatározta, hogy engedve az Úr hívásának, papi pályára lép. Kevesen tudják azt is, hogy a jelenlegi győri püspököt másfél évre kizárták a papi szemináriumból, mert több évfolyamtársával együtt nem voltak hajlandó részt venni a békepapok gyűlésein, ezt követően pedig nemet mondtak arra az állami szervektől érkezett ultimátumra, hogy megígérik: a jövőben mindenben engedelmeskednek elöljáróiknak, s nem fordul elő hasonló eset.

A kötet nem egyszerűen életrajz, Pápai Lajos vallomásai nyomán kirajzolódik előttünk az elmúlt fél évszázad magyar egyháztörténelme is. A győri püspöknek rendkívül markáns, határozott véleménye van mind a magyar, mind pedig az európai társadalmakban zajló folyamatokról, erkölcsi, egyházi, teológiai, vagy éppen politikai kérdésekről. A főpásztor emlékeiben a szocializmus korszakából az állandó félelem, rettegés, kiszolgáltatottság, tehetetlenség érzése maradt meg, a rendszerváltozás óta eltelt időszak egyik legfőbb jellemzője pedig, hogy a régóta vágyott szabadság átcsapott korlátokat nem ismerő szabadosságba. Mind a két korszakban közös az istentagadás, az Istentől való elfordulás.

Pápai Lajos mint a papi szeminárium tanára és mint a Püspöki Konferencia oktatási bizottságának vezetője kiemelten foglalkozik az ifjúsággal. Tapasztalatai alapján úgy látja, hogy a fiatalok egy részéből hiányzik a tűrőképesség, puhányság jellemzi őket. Fölvetődik itt a szülők felelőssége, akik úgy nevelik „drága gyermekeiket”, hogy minden konfliktustól megóvják őket, miközben anyagi szempontból – már persze ha tehetik – a legtöbbet igyekeznek megadni nekik. Ezzel azonban elsorvasztják gyermekeik akaraterejét, akikből e miatt felnőtt korukban hiányzik az elszántság, hogy minden nehézség ellenére kitartsanak választott hivatásuk mellett, és ne omoljanak össze azonnal, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ők azt eredetileg eltervezték.

Világszerte megfigyelhető tendencia, hogy a közvéleményt formáló erők megpróbálják relativizálni Jézus tanítását, egy szintre helyezik más vallásokkal. A keresztények közül sokan elbizonytalanodnak e miatt, és kisebbrendűségi érzés fejlődik ki bennük. Pápai Lajos azonban arra figyelmeztet, hogy ilyen körülmények között is bátran meg kell vallanunk, tanúsítanunk Jézus Krisztus tanításának abszolút, semmihez nem hasonlítható voltát: „A mi feladatunk, hívő keresztényeké: protestánsoké és katolikusoké egyaránt, hogy tanúi legyünk Jézus Krisztusnak, a Sziklának, aki nélkül senki sem üdvözülhet.”

A főpásztor tényként állapítja meg, hogy Magyarországon és az Európai Unió legtöbb országában egyházellenes hangulat uralkodik, az ateista kommunista diktatúra bukása után ma az ugyancsak anyagelvű liberalizmus képviselői – nem ritkán szövetségben a volt kommunistákkal – törekednek arra, hogy kommunikációs hatalmukat kihasználva ráerőszakolják világnézetüket az egész társadalomra. Toleranciát hirdetnek ugyan, de a gyakorlatban intoleráns magatartást követnek, így ha valaki ma Európában megvallja keresztény identitását, azt a liberális sajtódiktatúra lejáratja, nem eurokonformnak nevezi. Ugyanakkor Pápai Lajos arra is felhívja a figyelmet, hogy a kereszténységet nemcsak balliberális oldalról fenyegeti veszély, hanem jobbról is. Az innen induló keresztény-és egyházellenes ideológiának alapja a napjainkban oly divatos „ősmagyar” felfogás. A győri püspök határozottan leszögezi: „Világosan meg kell mondanunk, nemcsak a baloldalról jövő egyházellenességgel nem tudunk együtt élni, hanem a jobboldalról jövővel sem. Bárki bármilyen világnézetet vallhat, de ne csodálkozzon, ha azt mi, magyar keresztények nem tudjuk követni… Nekünk, keresztényeknek, lelkipásztoroknak nyíltan ki kell mondanunk: aki Krisztust elveti, bár tiszteletben tartjuk világnézetét, személyét becsüljük, de ne csodálkozzanak azon, ha ezt nem tudjuk elfogadni, s híveinknek meg is mondjuk: ez már nem egyeztethető össze a kereszténységgel.”

Az egyházi iskolák szerepével kapcsolatban Pápai Lajos hangsúlyozza: „A keresztény iskola, de a deviáns személyiségekkel való foglalkozás is rendelkezik egy külön erőforrással, a katolikus hitünkből fakadó speciális, kétezer év óta jelen levő eszköztárral: a hit, a lelkiismeret, az aszkézis, a másként valóság elve, a hazaszeretetre, a nemzeti kultúra megbecsülésére nevelés a személyes példák által.” Az egyház, teszi hozzá a főpásztor, nem akar „sem privilégiumot, sem hatalmat. Csak szabadságot, hogy szolgálhasson. Nevelhessen. És azt hiszem, hogy az e szellemben nevelt, oktatott fiatalság az egész társadalomnak hasznára válik.”

Pápai Lajos vértanú elődje, Boldog Apor Vilmos példája nyomán figyelmeztet: az egyháznak kötelessége felszólalnia minden emberellenes tendencia ellen: „Szabadság, vallásszabadság, emberi jogok, olyan alapvető keresztény értékek, amelyek mellett mindig ki kell állnunk. Ugyanígy a szociális érzékenység, az igazságosság, a béke mellett… Az egyház nem mond le az álmokról, az értelmes életről, az emberségről, még akkor sem, ha tudja, hogy ezekért mindig harcolni kell. De ott a bizonyossága, hogy ez az ’utópia’, ezek az álmok nem idegenítenek el, hiszen valóságra épülnek.”

A győri püspök vallomásából egy olyan főpásztor arcképe rajzolódik ki előttünk, akire nem a harsányság jellemző, nem ítélkezik mások fölött, ha csak teheti, kerüli a reflektorfényt, csöndes, halkszavú, de a Krisztus-hitet nagyon határozottan, a legkisebb megalkuvás, engedékenység nélkül hirdető egyéniség. (Szent István Társulat, 2006)

Magyar Kurír