Pápalátogatás a „pozitív laicitás” jegyében

Franciaország büszkén viseli az „egyház legidősebb lánya” (fille aînée de l'Eglise) hagyományos címet, mégis a történelem során kevés országnak volt ellentmondásosabb a kapcsolata a Szentszékkel, mint éppen az övé. Egyfelől elég a francia uralkodók szerepére gondolni a Szentszék függetlenségét történelmileg biztosítani hivatott Pápai Állam létrejöttében, illetve védelmezésében, vagy éppen arra az utolérhetetlen hozzájárulásra, amit Franciaország tett az egyetemes egyház küldetéséhez, számos szentje, tudósa és pápája révén.

A mérleg másik serpenyőjében viszont ott állnak a pápákat Avignonban „fogva tartó”, majd a francia egyházat Péter székétől a gallikanizmus jegyében elszakítani akaró királyok. Vagy éppen a Rómát módszeresen kifosztó, VI. Piuszt és VII. Piuszt is fogságba hurcoló Napóleon. A XX. század legsúlyosabb konfliktusát az 1904–1921. között szünetelő diplomáciai kapcsolatok jelezték, ami az állam és az egyház elválasztását kimondó, 1905-ben elfogadott francia törvényben csúcsosodott ki.
Az utóbbi években Franciaország ellenezte leginkább azt a pápák által felkarolt törekvést, hogy az Európai Unió alapdokumentumai is elismerjék a kontinens keresztény gyökereit, viszont a Szentszékkel azonos oldalon állt például a 2003-ban megindított iraki háború ellenzésekor. Számos elődjét követve II. János Pál pápa összesen nyolc alkalommal járt francia földön, köztük az emlékezetes 1997-es párizsi ifjúsági világtalálkozó alkalmával, illetve legutolsó nemzetközi útja során, 2004-ben, amikor Lourdes-ban emlékezett meg a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának 150. évfordulójáról.

A Szentszék és Franciaország újabb kori kapcsolatának egyik fő témája az egyház és az állam szétválasztása, a laicitás kérdése. Erre reflektált 2005. február 11-én a francia püspökökhöz írott levelében II. János Pál pápa, aki a 100 évvel korábban elfogadott törvényt az egyház számára „fájdalmas és traumatikus” eseménynek nevezte. Hiszen az a vallási életet a magánszférába száműzte, s nem ismerte el az egyházi intézmények társadalmi szerepét. A kiegyezés is csak fokozatosan valósult meg az 1920-as évektől kezdődően. „A világiság elve, amihez országotok nagyon kötődik, ha helyes értelemben vesszük, része az egyház társadalmi tanításának” – mutatott rá a Pápa – hiszen biztosítja az egyházat az állami beavatkozás ellen, de lehetővé teszi az együttműködést a társadalmi életben a közjó érdekében. „A kereszténység fontos szerepet játszott és játszik ma is a francia társadalomban, mind politikai, mind filozófiai, művészeti vagy irodalmi téren” – ismerte el II. János Pál, hozzátéve: Franciaország örülhet, hogy olyan emberek lakják, akik az Evangéliumból élnek.

Valamiképpen ezekre a pápai szavakra reflektált Nicolas Sarkozy 2007 decemberében, amikor a francia államfőnek hagyományosan kijáró tiszteletbeli kanonoki beiktatása alkalmából beszédet mondott a lateráni pápai palotában. „Franciaországnak szüksége van meggyőződéses katolikusokra, akik nem félnek kiállni amellett, amiben hisznek” – szögezte le. Mert a hívő embernek van reménye, és a köztársaságnak érdekében áll, hogy sok ilyen polgára legyen. A vidéki plébániák fokozatos elnéptelenedése, a külvárosok lelki sivársága, a paphiány „nem tette Franciaországot boldogabbá” – állapította meg Sarkozy, hozzátéve, hogy a világi állam sokáig alábecsülte ennek jelentőségét.
A világiság ma a Francia Köztársaságban megkerülhetetlen tény, aminek megvalósítása azonban – ismerte el – számos szenvedést okozott a katolikusok számára, 1905 előtt és utána is. A francia laicitás ma már inkább szabadság és lehetőség, a társadalmi béke előfeltétele. Azonban a világiságnak nem szabad megtagadnia a múltat, nincs hatalma „elszakítani Franciaországot keresztény gyökereitől”. Igaz, erre kísérletet tett, ám azt „nem kellett volna”.

A francia elnök elképzeléseiben a kereszténység szerepe elsősorban a társadalmi béke, illetve az identitás megőrzése miatt fontos: a gyökerek elvágása gyengíti a nemzeti identitást és a társadalom tagjai közötti kapcsot, aminek pedig „szüksége van szimbólumokra és emlékezetre”. Sarkozy ezért kész Franciaország keresztény gyökereinek felvállalására és felkarolására, az „immár érett világiság” megóvása mellett.

Pozitív visszhangot váltottak ki a Vatikánban a francia elnök – elődeitől meglehetősen eltérő – szavai, aki a Spe salvi enciklikát idézte, hitet tett a „pozitív laicitás” mellett, elkötelezte magát az állam és a vallások közötti párbeszéd fenntartása mellett, hazája nagyrabecsüléséről biztosította a Római Kúria francia származású tagjait és azok tevékenységét. A mostani pápalátogatás párizsi állomása Nicolas Sarkozy vatikáni látogatásának viszonzása lesz, s nem véletlenül a pápai szóvivő „valószínűnek” nevezte, hogy XVI. Benedek a számára amúgy is fontos állam-egyház viszony és a laicitás témájában megkezdett párbeszédet kívánja folytatni.

Érszegi Márk Aurél