Papszentelés a Vatikánban Jó Pásztor vasárnapján

Húsvét 4. vasárnapját a Jó Pásztor vasárnapjaként és a hivatásokért végzett imádság világnapjaként ünnepli az Egyház. Az idei (43.) világnapon – amelynek témája „A hivatás az Egyház misztériumában” volt – Benedek pápa a vatikáni Szent Péter-bazilikában pappá szentelte a Római Főegyházmegye 13 diakónusát és a Sarutlan Karmeliták Rendjének két szerzetesét. A pápával együtt misézők között volt Camillo Ruini bíboros, a pápa római helynöke, Luigi Moretti hivatalvezető-helyettes, az érintett szemináriumok vezetői és a szentelendők plébánosai.

A Szentatya beszédében kiemelte a Jó Pásztor alakjának, mint minden pap mintaképének néhány fontos vonását. Így a pap „nem akar személy szerint valakivé válni, hanem másért él, Krisztusért, s így Általa és Vele az emberekért, akiket az Úr keres, akiket az élet útjára akar vezetni. A papságra a szentségen keresztül lép be az ember: s ez pontosan önmagam teljes odaadását jelenti Krisztusnak, hogy ő rendelkezzék velem; hogy én Õt szolgáljam és kövessem hívását, még akkor is, ha az ellentétben áll az önmagam megvalósításáról és megbecsülésről szóló vágyaimmal. A kapun bemenni, amely Krisztus, azt jelenti: egyre jobban megismerni és szeretni őt, hogy a mi akaratunk egyesüljön az övével, és a mi cselekedeteink eggyé váljanak az ő cselekedeteivel.”

A mindennap bemutatott Eucharisztia „számunkra az élet iskolájává kell, hogy legyen, ahol megtanuljuk odaadni életünket. Az életet nemcsak a halál pillanatában, és nemcsak a vértanúságban adjuk oda. Napról napra oda kell ajándékoznunk. Napról napra meg kell tanulnunk, hogy az életemet nem birtokolom. Napról napra meg kell tanulnom elhagyni magam; hogy készen álljak arra, amiben Neki, az Úrnak éppen szüksége van rám, még ha más dolgok látszanak is szebbnek vagy fontosabbnak. Odaadni az életet, nem elvenni. Éppen így tapasztaljuk meg a szabadságot, a szabadságot önmagunktól, a létezés hatalmas voltát. Azáltal, hogy hasznosak vagyunk, válik életünk fontossá és széppé. Csak aki odaadja életét, az találja meg” – hangsúlyozta a pápa.

A papnak lelke mélyén „bensőséges kapcsolatot kell megélnie Krisztussal, s rajta keresztül az Atyával; csak akkor tudjuk igazán megérteni az embereket, s azok fel fogják ismerni, hogy megtalálták az igazi pásztort”.

„Jézus küldetése az egész emberiséghez szól, ezért az Egyház felelőssége az egész emberiségre kiterjed, hogy az felismerje Istent, azt az Istent, aki értünk mindannyiunkért Jézus Krisztusban emberré lett, szenvedett, meghalt és föltámadt. Az Egyház soha nem érheti be azok sokaságával, akiket egy adott ideig elért. Nem vonulhat vissza kényelmesen saját közegének határai közé. Megbízatása az egész világra szól, gondja kell, hogy legyen mindenkire. Ezt a nagy feladatot kell ’lefordítanunk’ saját küldetésünkké. Egy papnak, egy lelkipásztornak nyilvánvalóan mindenekelőtt azokkal kell törődnie, akik hisznek és az Egyházzal együtt élnek, akik az Egyházban keresik az élet útját, s akik élő kövekként alkotják az Egyházat, s így együtt építik és támogatják a papot is. Mégis – ahogy az Úr mondja – mindig újra ki kell mennünk „az országutakra és a sövények mentére” (Lk 14,23), hogy elvigyük Isten menyegzős lakomájára szóló meghívását azokhoz is, akik eddig még semmit nem hallottak róla, vagy akiknek eddig még nem érintette meg a szívét.”

AsiaNews/Magyar Kurír