Paradicsomültetvény és vágóhíd – A 69. Mannheim-Heidelbergi Nemzetközi Filmfesztiválról

Ez az a fesztivál, ahol annak idején korai munkájával debütált többek között François Truffaut, Rainer Werner Fassbinder, Wim Wenders, Jim Jarmusch, valamint Atom Egoyan és Thomas Vinterberg. Ars poeticája szerint a filmes mustra iránytű és trendkutató szerepet tölt be, új tehetségeket fedez fel, látnokokat mutat be, miközben a látókört szélesítve a filmtörténet megújításán is munkálkodik. További érdekessége, hogy

egyike azon filmünnepeknek, ahol a legrégebb óta értékeli a programot ökumenikus zsűri is.

Az utolsó pillanatig tartó bizonytalanság, majd végül a virtuális térbe költözés komoly kihívást jelentett az idén megújult szervezőgárdának, de kiválóan megbirkóztak a feladattal.

A nemzetközi ökumenikus zsűrit idén három protestáns és két katolikus tag alkotta: az Interfilm oldaláról a grémium elnöki teendőit is ellátó Michael Kranzusch Németországból, Mina Radović Angliából, Rianne Wijmenga-van Dijk Hollandiából, a SIGNIS delegáltjaként Uta Losem Németországból és Hajnal Gergely Magyarországról. A virtuális térben megvalósuló közös munka kevesebb előnnyel járt, mint amennyi hátránnyal. Az alkotások megtekintésére ugyan több idő állt rendelkezésre – a korábbi mozis vetítéssel szemben most akár újranézhetők vagy visszatekerhetők voltak a filmek –, a mérleg másik serpenyőjében azonban ott volt a többi szakmai zsűri tagjaival, a filmes szakemberekkel és az alkotókkal való találkozás lehetetlensége, a fesztiválhangulat, a vászonra vetített kép és a személyes jelenlét hiánya. A zsűri munkája más volt, mint általában, hiszen a személyes ismerkedésekre, a közös filmélmény utáni kötetlen beszélgetésekre most nem volt alkalom. A kétnaponta esedékes másfél-kétórás videótelefonálások során a zsűritagok csak a döntésük előkészítésére fókuszálhattak.

A versenyprogramban tizenöt alkotás szerepelt. Az ökumenikus zsűri fődíját az olasz–francia–belga koprodukcióban készült The Stonebreaker (A kőhasító) (rendező: Gianluca De Serio, Massimiliano De Serio) című mozi kapta. A Dél-Olaszországban játszódó történet egy szegény család küzdelmeit meséli el. Az asszony eltűnik az idénymunka közben, bizonytalan halálhíre csak nehezíti az elfogadhatatlan megélését. A magára maradt apa és fia az édesanya keresésére indul, és kínkeserves kalandokba sodródnak a mezőgazdasági feketemunka poklában. Az embertelen körülmények között kiszolgáltatva próbálnak életben maradni, és fellelni a nyomokat, melyek elvezethetik őket az igazsághoz. A film nyitva hagyja azt a kérdést, hogy miként lehet megtörni a gyötrelmek és a bosszú szülte erőszak láncolatát.

Az erőteljes, szinte szuggesztív képek olyan világot jelenítenek meg, amely ugyan itt van a közelünkben, Európában, de nem sok fogalmunk van róla, miközben a piacon az olasz import paradicsomok között válogatjuk a nekünk tetsző darabokat.

A díjhoz az idei fesztiválon az erkölcsi elismerés mellett 2500 euró összegű pénzdíj is járt, melyet a Német Katolikus Egyház filmbizottsága és az Evangélikus Egyház ajánlott fel.

Az ökumenikus zsűri dicsérő oklevelét egy iráni alkotás kapta, melynek címe: The Slaughterhouse (A vágóhíd) (rendező: Abbas Amini) A film a közel-keleti világ kegyetlen körülményei között játszódik ugyan, mégis egyetemes kérdést vizsgál. Mit tehetek, ha egzisztenciálisan ellehetetlenítenek azért, ment nem akarok együttműködni egy morálisan vállalhatatlan cselekedetben? Abed, a vágóhíd biztonsági őre három holttestet talál az egyik hűtőkamrában. A főnöke szeretné csendesen elintézni az ügyet. Idővel azonban megjelenik az egyik áldozat lánya, és az is kiderül, hogy a húsüzem valójában egy másik, illegális tevékenység elfedésére is szolgál. A pontosan vezetett dramaturgia, a visszafogott, de kifejező képek és a remek színészi alakítások mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy izgalmas és átélhető krimi született, hatalmas morális téttel.

Figyelemre méltó alkotás volt még a mezőnyben a Lorelei (rendező: Sabrina Doyle) című munka, amely az Egyesült Államokból érkezett. A film nem csak a címében utal a híres német legendára. Egy, a börtönből tizenöt év után szabadult férfi igyekszik új életet kezdeni egykori szerelmével és annak gyerekeivel. Megejtő történet útkeresésről, szeretetről, álmokról amerikai függetlenfilmes tálalásban.

A francia Anna Cazenave Cambet elsőfilmes alkotó Gold for dogs (Aranyat a kutyáknak) című alkotása egy fiatal lány, Esther útkeresését mutatja be, amely a forró tengerpart és a testiség felől a belső egyensúly, a valódi odaadás felismerése felé tart. A történet íve végiggondolt, de a dráma mélységét nem mindig sikerült érzékeltetnie a rendezőnek. Esther a szerelemből kiábrándulva egy párizsi zárdában keres menedéket, ahol mintha a spiritualitás is megérintené. Mindenesetre új horizontot mutat neki a szerzetes nővérek világa. Ahogyan a főhős, úgy az alkotó is kicsit bátortalan mozdulatokkal jelenik meg a vásznon. Majd meglátjuk, hogyan formálódik tovább mindez.

A fesztivál fődíját egyébként a My Mexican Bretzel című (rendező: Nuria Giménez Lorang) spanyol áldokumentumfilm kapta.

Fotó: Internationales Filmfestival Mannheim-Heidelberg

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 29-i Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.