Patres – Olvasmányok az I. évezred keresztény irodalmából

Az első századok keresztény írói, az egyházatyák (latinul patres), műveikkel megalapozták a keresztény lelkiség, a bölcselet és a teológia alapjait. Írásaik szerves részét képezik az Egyház napi imájának, a zsolozsmának, de az egyházi személyek mellett egyre több világi hívő is érdeklődik irántuk. XVI. Benedek pápa is erre buzdított mindenkit, amikor nyilvános katekézisei során hónapokig az egyházatyák életéről és irodalmi munkásságukról tanított.

A Szent István Társulat kiadványa Perendy László összeállításában az év minden napjára közöl egy-egy részletet az egyházatyák műveiből, melyeknek központi gondolata természetesen a Megváltó Jézus Krisztus és tanítása.

Szent Ágoston (356–430) püspök Szent János evangéliumáról szóló fejtegetéseiben a szeretet kettős parancsára – vagyis a legfőbb parancsra és a másodikra – figyelmezteti a híveket: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből… Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” (Mt 22,36–40). Ágoston püspök idéz János első leveléből is: „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az Istenben marad” (4,16). Hozzáteszi: „Szeresd tehát embertársadat. Ott meglátod Istent, amennyire ez számodra lehetséges… Ha embertársadat szereted és róla gondolkodol, úton vagy. S ki máshoz utazol, mint az Úristenhez, ahhoz, akit teljes szívünkből, teljes lelkünkből és minden erőnkből kell szeretnünk? Istenhez még nem jutottunk el, embertársunk viszont mindig velünk van.”

Szent Proklosz (390–446) püspök Jézus Jordánban történt megkeresztelkedését felidézve emlékeztet rá: „Karácsonykor a gyenge Kisded jelent meg előttünk, megmutatva a mi gyenge tökéletlenségünket: ma viszont a tökéletes Krisztus áll előttünk, burkoltan mutatva magát, aki tökéletes Istenként a tökéletes Istentől származik.” Szent Proklosz párhuzamot von a bibliai vízözön és Jézus megkeresztelkedése között, de rámutat az alapvető különbségre is: a Megváltó vízbe merítkezése a víz megszentelése, „nagyobb és sodróbb, mint a Noé korabeli vízözön volt. Az az áradás ugyanis elpusztította az emberiséget, a keresztségnek ez a vize viszont újra életre szólítja a holtakat annak erejéből, aki ma megkeresztelkedett. Az az olajágat hozó galamb, amely Noéhoz visszatért, az Úr Krisztus kenetének illatát jelezte: most a galamb képében érkező Szentlélek az irgalmas Urat mutatja meg nekünk.”

Alexandriai Szent Cirill (370–444) püspök a harmadik isteni személyről, a Szentlélekről elmélkedve megállapítja: amikor azt mondjuk, hogy az Atya saját Lelkét adja a Fiúnak, ez azt jelenti, hogy benne mi nyerjük el a Szentlelket. „Az egyszülött Fiú nem a maga számára kapja meg a Szentlelket, hiszen az az ő Lelke, hanem általa és benne ajándékozza nekünk Isten a Szentlelket… Emberré lévén magában hordoz minden teremtményt, hogy azt megújítsa és újból teljesen hiánytalanná tegye… Krisztus nem magának kapta meg a Szentlelket, hanem önmagában minekünk: minden jó ugyanis általa jut el hozzánk.”

Sztuditész Szent Theodórosz (759–826) a fa misztériumáról elmélkedve összehasonlítja az Édenkertben lévő jó és rossz tudásának a fáját, amelyről Isten parancsát megszegve almát szakító Éva és Ádám elkövették az ősbűnt, illetve a keresztfát, amelyen Jézus önkéntes megváltó halált halt az emberiségért. Szent Theodórusz megállapítja: „Hajdan a fa miatt vesztünk el, most a fa által kaptuk az életet. Akkor a fáról vezettek félre minket, most a fán győztük le az álnok kígyót… Ez a fa már nem halált, hanem életet szül. Világít, nem homályosít; bevezet az Édenbe, és nem rekeszt ki onnan. Ez az a fa, amelyre mint valami diadalmas kocsira szállt fel Krisztus, és legyőzte a sátánt, a halál urát, és kiszabadította az emberi nemet a zsarnok rabszolgaságából.”

Aranyszavú Szent Péter (400 körül – 450) püspök Pál apostolra hivatkozva szintén összehasonlítja Ádám és Krisztus cselekedetét, idézve a népek apostolától: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett, az utolsó Ádám pedig éltető Lélekké” (1Kor 15,45). Aranyszavú Szent Péter megállapítja: „… amikor ez a második Ádám megteremtette azt az elsőt, akkor a saját képét helyezte el benne. Ezért vette azután magára annak emberi természetét és nevét is, nehogy elvesszen az, akit saját képére teremtett. Van tehát egy első Ádám, és egy utolsó. Az elsőnek van kezdete, az utolsónak nincs vége. Sőt igazában ez az utolsó maga az első”, hiszen ő maga mondja a Jelenések könyvében. „Én vagyok az első, és én vagyok az utolsó” (1,18). S hogy miben legyünk hasonlók Krisztushoz? Az egyházatya szerint méltóságban semmiképpen sem, „mert az egyedül őt illeti meg, hanem legyünk hozzá hasonlók ártatlanságban, egyszerűségben, szelídségben, türelemben, alázatosságban, irgalmas szeretetben és békés egyetértésben.”

I. Szent Kelemen (35–100) pápa arra figyelmeztet, hogy Krisztus szellemében mindenkinek megvan a lehetősége, hogy szolgálja embertársát, a kegyelem neki juttatott adománya szerint. „Az erős támogassa az erőtlent, az erőtlen tisztelje az erősebbet; a gazdag legyen bőkezű a szegénnyel, a szegény áldja az Istent, hogy rendelt számára olyan valakit, aki ínségén enyhítsen. A bölcs ne szavakban, hanem jó cselekedetekben mutassa meg bölcsességét; az alázatos ne bizonygassa magáról azt, hogy alázatos, hanem várja meg, amíg mások mondják majd ezt róla. Aki tisztaságban megőrizte testét, ne dicsekedjék, hiszen tudnia kell, hogy kinek az adománya ez az önmegtartóztatás.”

Aranyszájú Szent János (344-347 között – 407) püspök Pál apostol megállapításából – „Istennek a „gyöngesége” erősebb az embereknél (1Kor 1,28) – kiindulva nyilvánvalónak tartja, hogy Istentől való ez az igehirdetés. Az egyházatya emlékeztet rá, hogy amikor Jézust a templomőrség katonái elfogták, tanítványai szétfutottak, megfeledkezve rengeteg csodájáról, jövendöléseiről – miszerint ez bekövetkezik –, Péter, akire egyházát bízta, háromszor is megtagadta, halála pillanatában pedig a tizenkét apostol közül egyedül János volt ott a keresztnél. Aranyszájú Szent János felteszi a kérdést azoknak, akik tagadják Jézus feltámadását: hogyan magyarázzák, hogy „akik Krisztus életében a zsidók támadására egyszeriben összeomlottak, ugyanazok akkor, amikor már Jézus meghalt és eltemették, és amint ti mondjátok, fel nem támadt, tehát nem is intézett hozzájuk bátorító szavakat, nem lelkesítette őket, igen, akkor fogtak hozzá, hogy az egész mérhetetlenül nagy földkerekséget meghódítsák?” Az egyházatya nyilvánvalónak tartja, hogy ha a tanítványok nem látták volna Jézus Krisztust a feltámadása után, „és hatalmának ekkora bizonysága nem győzte volna meg őket, semmiképpen sem bocsátkoztak volna ekkora kalandba.”

A Szent István Társulat válogatása az egyházatyák műveiből sokkal több, mint érdekes szellemi barangolás a múltban, nemcsak az I. évezred keresztény irodalmával foglalkozók találhatnak benne örömet, hanem azok is, akik hitüket erősítő lelki táplálékhoz szeretnének jutni (Szent István Társulat, 2011).

Bodnár Dániel/ Magyar Kurír