Paul M. Zulehner: A gyermek a család szíve

A szerző kutatásaira hivatkozva tényként állapítja meg, hogy a jóléti társadalmakban egyre több olyan ember él, akiket az a veszély fenyeget, hogy a közvéleményformáló erők fölöslegesnek nyilvánítják őket, pl. azokat, akiknek nincs munka- vagy vásárlóerejük, s közéjük tartoznak a gyerekek is. Erre bizonyíték, hogy a jóléti társadalmak többségében egyre kevesebb az újszülött, és a világra jött gyermekek is gyakran inkább zavarják a felnőttek életét. „A gyermekek kitüntetett áldozatai annak, hogy az anyagi javak előállítása fontosabbnak számít, mint az élet továbbadása” – írja Zulehner, s rámutat arra a különös kettősségre, hogy bár a családra úgy tekintünk, mint biztonságos és szerető otthonra, korunkban mégis egyre több embert veszélyeztet a „pszichikai hajléktalanság”, azokat, akiknek a modern társadalmakban nincs olyan „életterük, amelynek meghatározója a stabilitás és a szeretet.” Ennek az áldatlan helyzetnek pedig elsősorban a gyermekek látják kárát. A könyv írója figyelmeztet: nemcsak a keresztény egyházaknak, de a megmaradás érdekében a különböző társadalmaknak is feladatuk kiváltságos bánásmódban részesíteni a családalapítást, a jövőben is „az erre alkalmas párok megszilárdulását, egy férfi és egy nő kapcsolatának intézményesülését, és nem ajánlatos támogatniuk egynemű partnerek családalapítási szándékkal megkötött ’házasságát’. Hallatlanul időszerű ma az egyházaknak az a bizonyos ideig feledésbe merült és elavultnak tartott meggyőződése, mely szerint a házastársi szeretet nem csupán elviselhetővé teszi az életet a házastársaknak, mióta az ember kiűzetett a paradicsomból és zarándokútját járja az időben, de a nemzésre is irányul, tehát generatív, vagyis nyitott az utódokra.”

A hagyományos családok életvitelét elemezve Zulehner külön fejezetben foglalkozik az apa „fogyatékos” jelenlétével, amelynek nem csupán az a következménye, hogy túl szorosra fűződnek a gyermekek és az anyák közötti szálak. Azt is gátolja, hogy a gyermek önálló, az életben boldogulni tudó emberré fejlődjön, s ennek következtében nem lesz határozott és erős énje. Az efféle „éngyengeség” legfőbb tünetei az unalom és az agresszió. Ez a fejlemény pedig társadalompolitikai szempontból drámai. A szerző figyelmeztet: ha az eddigiekhez hasonlóan alakul a családalapú rendszer sorsa, „… az anyagilag fenntarthatatlan rendőr- és terápiás állam felé tartunk. Rendőrökre azok miatt lesz szükség, akik agresszívek, terapeutákra azok miatt, akik unatkoznak. És mégis, ki fogja állni a költségeket?” Zulehner idézi Tony Blair volt brit miniszterelnököt, aki szerint alapigazság, hogy egész életük során kiváltságos társadalmi helyzetben vannak azok a gyermekek, akiket mindkét szülőjük nevel. Egyúttal adatokat is közöl, melyekből kiderül: az Egyesült Államokban apa nélküli családokból kerül ki az otthonról elszökő és hajléktalan kiskorúak 90, az összes fiatalkorú börtönlakó 85, a kábítószerelvonó intézetekben felnövők 75, a teherbe eső tinédzserek 71, a fiatalkorú öngyilkosok 63 százaléka.

Zulehner a kapcsolatok ökológiáját elemezve megállapítja: az ökoszisztémában jelentkező válságok érzékenyebbé tettek bennünket az ökológiai összefüggésekre. Szerinte az ökológia szférája sok szempontból hasonlít a humánökológia területére, vagyis az emberek közötti kapcsolatok, a szeretet összetett tartományára. „Mert ahogyan az ember kutató és új meg új dolgokra bukkanó szellemének, úgy a szeretetnek is olyan a dinamikája, hogy igyekszik lebontani a határokat, sőt egyenesen iszonyodik tőlük – vagyis eleve lázad a végesség ellen. A szeretet lényegénél fogva anarchikus, fékezhetetlen, s olyan erős, mint a mindent elnyelő halál. Ezzel a mértéktelen erővel felruházva szeretünk és alakítjuk ki a kapcsolatainkat is.” Ezzel összefüggésben a szerző figyelmeztet néhány dologra: bár nem vesszük észre, hajlamosak vagyunk Isten pozíciójába helyezni azokat az embereket, akiket szeretünk. Az emberek közötti kapcsolatokat illetően pedig megszűnik a stabilitás, ma már nem az ad biztonságot valakinek, hogy bármikor számíthat a másikra, hanem az, hogy bármikor elhagyhatja őt. Ugyanakkor egyre többen félnek attól, hogy elvesztik azt, aki és ami fontos nekik. Ma már azt sem tudjuk biztosan megmondani, hogy mi a férfi, mi a nő. Közben azt reméljük, hogy csökkenteni tudjuk a szenvedést és optimalizálni a boldogságot. Mindennél fontosabbnak tartjuk a pénzkeresést, ugyanígy megterheljük a gyermekek egészséges fejlődését. Zulehner nem zárja ki, hogy nem tudjuk megakadályozni az ökoszisztéma felborulását, s megvan a realitása annak is, hogy a kapcsolatok rendszerének összeomlását sem fogjuk megakadályozni humánökológiai eszközökkel. Egyúttal figyelmeztet: „Az emberek közötti kapcsolatok új ökológiája csak akkor alakítható ki, ha vallási alapra építünk. Fel kell fognunk a szeretet mértéktelenségének értelmét, és tudatosan ápolnunk kell határtalanságát. Talán meg kell tanulnunk…, hogy ennek a világnak a sokszínű forgatagában… ott szilárdítsuk meg a szívünket, ahol az igazi örömök vannak: magában Istenben, akire teremtettségünknél fogva irányul a szívünk, s aki egész életünkön át végső célpontja a szeretetünknek, akár tudjuk, akár nem.” Zulehner szerint az is hasznos lehetne az új humánökológia szempontjából, ha az emberek sokféle kapcsolatot tudnának kialakítani egymással. A két alternatíván – az elmagányosodáson, bezárkózó egyedülléten, illetve a házasságszerű kapcsolatban élésen – kívül ugyanis létezik harmadik lehetőség is: a mély barátságok, teljesen mindegy, hogy egyedülállóak vagy társak között.

A kötet szerzője arra is emlékeztet, hogy Jézus Krisztus többször tett olyan kijelentéseket, amelyek nem éppen családbarátok. Meghasonlást hoz a családba, azt állítja, hogy aki többre tartja a családját nála, az nem méltó rá. Rokonainak nevezi azokat, akik megteszik Isten akaratát, vér szerinti rokonait viszont nem. Tanítványai pedig hátat fordítanak a családjuknak, és követik őt. Zulehner felidézi, hogy amikor az apostolok megkérdezték Jézust, mit kapnak majd, miután mindenüket elhagyták és követték, ő azt válaszolta: „új családot.” Ezt a családot mutatja aztán be János evangéliumának az első szakasza: nem a vér szerinti rokonság, hanem az Istentől való származás alapján tartoznak hozzá az emberek, „család fölötti” közösség jött létre, akik kiváltak családjuk köréből, családszerű közösséggé álltak össze. A könyv szerzője ezért figyelmeztet: bármennyire fontos is, a polgári család nem a legfontosabb az életben. „Nagyobb jelentőségre tehet szert egy másfajta életforma, egy másfajta közösség, egy másfajta életprojekt. Másrészt kapcsolatba is kerül, viszonyrendszer részévé is válik a család: pontosan a családon túlívelő közösséggel, amelyben viszont már nem a konkrét élethelyzet, vagyis a polgári családhoz fűződő szálak fontosak, hanem az, hogy az ember tagja lesz egy új, vallási célkitűzésű és vallási alapú közösségnek, amely Isten családjának nevezi magát.” Zulehner vallja: ezek a családokon átívelő közösségek kifejezetten jót tennének mai társadalmainknak, segítségükkel kevésbé lenne drámai a polgári család szétesése, hiszen ha bekövetkezne, rendelkezésre állna az új család megtartó hálója. Mindez a gyermekeknek is hasznos lenne, valaki mindig a gondjukat viselné, s magányosak sem lennének, hiszen kapcsolatba kerülnének más gyermekekkel. Biztosítva lenne az idősekről való gondoskodás is, ami elősegítené, hogy a különböző generációk jobban megértsék, elfogadják egymást, különös tekintettel arra, hogy az előrejelzések szerint a fejlett világ országainak többségében a jövőben a népességnek akár a 40 százaléka is megöregedhet úgy, hogy nem született gyermeke. Sok minden szól tehát amellett, hogy a túlzottan kicsi családi egységek kapcsolati hálót szőjenek egymással, mert csak így tudják majd teljesíteni szolidáris feladataikat.

Ám a könyv szerzője arra is figyelmeztet, hogy bármennyire törekedjünk is a családi élet tökéletesítésére, „Hiába vágyunk… mértéket nem ismerő szeretetünkkel szakadatlanul mértéktelen boldogágra, valamiféle mennyországra,” a relativitás arra tanít, hogy földi életünkben „ki kell békülnünk a boldogság nyomaival, a mennyország nyomaival… a szereteten keresztül a még el nem ért menny már most belenyúlik a földi életbe, és összesűrűsödik a szeretetnek abban a néhány pillanatában, amelyet ünnepnek nevezhetnénk. A szeretetnek ezek a mennyei nyomai azonban meg is sejtetik velünk a szeretet mennyországát, amely még várat magára: bejárata a halál, a neve pedig örök élet” (Vigilia Kiadó, 2011.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír