Pázmány, a jezsuita érsek

2016. február 20. szombat 14:02

2016-ban emlékezik meg a magyar egyház Pázmány Péter esztergomi érseki kinevezésének a 400. évfordulójáról. Ez ad különös aktualitást Tusor Péter jelen kötetének, amely egyszersmind az elmúlt évtizedek Pázmány-kutatásainak összegzése is.

Sajátossága – túl a szerző elkötelezett és alapos vizsgálódásain, levéltári kutatásain, forráselemzésein – a „mikropolitikai” szemlélet: nem pusztán a történelemkönyvekből ismert makropolitikai szinteken (események, állami és államközi történések) vizsgálja meg a főpapi kiválasztás és kinevezés történetét, de vállalkozik a mindezek mögött (és alatt) meghúzódó mikro-szintek (személyes ismeretségek és kapcsolatok, barátságok és befolyások, hatásvonalak) feltárására is.

Ez a megközelítés már a téma felvázolásakor nagyon értékesnek mutatkozik: megtudhatjuk, miként áll be fordulat a jezsuita Pázmány életében, amikor elhagyva a grazi katedrát, végül Forgách prímás gyóntatója (és bizonnyal tanácsadója, „szürke eminenciása”) lesz, kiváltva ezzel egy új, a korábbi felekezeti konfrontációhoz képest hatékonyabb, alulról építkező pasztorális és politikai hozzáállást. Ugyancsak a mikro-szintek elemzése segíthet megérteni, hogy eközben miként lépnek fel újabb és újabb feszültségek a Jézus Társasága és az esztergomi érsek udvarában élő jezsuita között. Ez magyarázhatja, hogy később épp a saját rendje lesz Pázmány kinevezésének egyik ellenlábasa. Elgondolkodtató, hogy mekkora szerepe volt e konfliktusban egynémely (potenciálisan beazonosítható) rendtársnak. Ugyanakkor Tusor arra is rámutat, hogy az ellenérzés fő oka valószínűleg nem pusztán a jezsuita rendtag személye, hanem az a nagyhatalmú politikus, Klesl bécsi püspök (később bíboros), aki érzékeny és bonyolult hatalmi struktúrákat építve ki, igyekezett őrizni a belső egyensúlyt, olykor a jezsuiták szerint túlzó és káros befolyást gyakorolva az egyházra is. Lehetséges, hogy az ő Pázmány melletti patrónusi, protektori szerepe vezet el oda, hogy a Társaság egyes tagjainak a fejében a tehetséges magyar rendtárs kizárásának a gondolata is megfogan 1516 nyarára.

Hogy Klesl (és hatására az Udvar) szerepet szánt Pázmánynak a birodalom további sorsában, az megmutatkozott a jezsuita rendtől való „megszabadítására” indított kísérletekben. Ezek még Forgách érsek életében megkezdődtek (vagyis nem csak a közvetlen érsek-kinevezési tárgyalások során). V. Pál pápa – Ridolfi, a Habsburgok római ügyvivője, illetve de Mara nuncius útján – tájékozódott a magyar helyzetről, sőt korábban maga Pázmány  is járt nála magánkihallgatáson. A magyar jezsuita ekkor olyan nagy hatást gyakorolt Róma püspökére, hogy később az így fogalmazott: Pázmány esztergomi érseki kinevezésén múlik Magyarország üdve. 

Mi okozta végül az ügy nehézkes előrehaladását? 1615 decemberére tulajdonképpen mind a császári udvar (Klesl hatása), mind a magyar katolikus rendek (Pethe László vezetésével, akinek felesége, Kapy Anna Pázmány lelki gyermeke volt), mind a Szentszék (de Mara nuncius állásfoglalása) egyetértett abban, hogy Pázmány alkalmas a prímási székre. A gondot – s ezt a kérdést Tusor nagyon alaposan körüljárja – minden bizonnyal az 1608-as 8. törvénycikk okozta, amely az 1606-os bécsi béke utáni szellemben (vagyis a protestáns rendek hatását mutatva) megtiltotta, hogy a jezsuiták bármiféle javadalmat viselhessenek a Magyar Királyság területén. Ezzel tulajdonképpen ki voltak zárva a késő feudális államrendből, nem nyerhettek el egyházi hivatalt sem. Így merül fel a kérdés Pázmány kapcsán: hogyan legyen belőle érsek?

A szerző nagyon alaposan, precízen dokumentálva járja körül Pázmány rend-váltásának a kérdését. A szomaszkákat (A szomaszkai klerikus szerzetesrendet  – Ordo Clericorum Regularium a Somascha, ORS – 1532-ben alapította Szomaszkában (Lombardia) Emiliáni Szent Jeromos (1486-1537), főleg az árva gyermekek nevelésére, szegények gondozására és lelkipásztorkodásra. – a Szerk. de Mara nuncius Amalfiból ismerte, ahol főpásztorsága idején kollégiumot alapítottak, tehát le voltak neki kötelezve. V. Pál 1615. november 14-i (rákövetkező év március 6-án megerősített és kiterjesztett) brévéje, privilégiumot képezve, engedélyezte Pázmány számára, hogy az átlépés pillanatától kezdve (s nem csak a szomaszkáknál tett örökfogadalom időpontjában) a magyar jezsuita teljességgel mentesüljön rendi elöljáróinak joghatósága alól, kerüljön de Mara nuncius felügyelete alá, akit a novíciusmesteri teendőkkel is megbízott a pápa. Pázmány így tulajdonképpen fél éven át szomaszka jelölt volt, kivéve a Jézus Társasága fennhatósága alól. Ezalatt az időszak alatt lett túróci prépost, majd indult meg a kétlépcsős (királyi és pápai) érseki kinevezési folyamat. Mivel azonban de Mara nuncius betegsége okán 1616 tavaszán elhagyta a Birodalmat, s nem is tért vissza, Pázmány jogilag soha nem lett még novícius sem a szomaszkáknál, s így végül mégiscsak jezsuita maradt – erre utal a könyv címe is. Bár a történelem nem szereti a „mi lett volna, ha”-kérdéseket, itt mégis önkéntelenül felmerül: Mi történik, ha de Mara nem betegszik meg, helyben marad, s letéteti az egyszerű fogadalmat Pázmánnyal? Vagy pedig valami okból meghiúsul az érseki kinevezés? A további fejlemények – figyelembe véve a jezsuiták Klesl-ellenességét – bizonnyal keserűek lettek volna.

Még egy kérdés nyitva áll: Klesl csakis a jó hitvitázót, szónokot látta meg Pázmányban? Nem valószínű, hiszen ezek a jelzők másokra is alkalmazhatók voltak. Tusor rámutat arra, hogy a magyar érsek-jelölt rendkívüli talpraesettséget mutatott a kor legnagyobb nyitott kérdésének rendezése terén: II. Mátyás királynak, s fivérének, Rudolfnak nem volt örököse. Három lehetséges jelölt versengett a trónért: a spanyol Habsburgok, valamint Miksa (Tirol) és Ferdinánd (Graz, Stájerország) főhercegek. Pázmány kényes ügyeket is el tudott rendezni, később azonban, már érsekként túlnőtt Klesl kliensének a szerepkörén. Az, hogy Ferdinándot végül a protestáns rendek is megválasztották magyar királynak, jó részt neki volt köszönhető – el is nyerte a bíbort. Mindeközben képes volt úgy helytállni a csatározásokban, hogy egykori védnökének barátságát sem vesztette el.

Tusor, miközben halad előre, valóban interdiszciplináris elemzéseket végez, Pázmány arcképeinek üzenetétől kezdve az írások stilisztikai és intratextuális elemzéséig. Megmutatja, hogy az olykor egydimenziós Pázmány-kép árnyalható, eleveníthető, sokkal dinamikusabb, mintsem gondolnánk. Hogy az érseki kinevezés kapcsán lehet-e még újat kikutatni, kérdéses. Ám az biztos: ha ennek az egy, jól körülhatárolt kérdésnek az elmélyült vizsgálata és mikropolitikai megközelítése ilyen izgalmas belátásokra vezetett, mennyi lehetőség szerinti kutatási terület van még elrejtve Pázmány egész élettörténetében és művében? A teológusok, irodalmárok, történészek fiatal generációja előtt még számos nyitott kapu, elvégzendő feladat áll – a jelen kötet ehhez is buzdítást, bátorítást ad.

TUSOR Péter, Pázmány, a jezsuita érsek. Kinevezésének története, 1615–1616 (Mikropolitikai tanulmány), Collectanea Vaticana Hungariae, vol. 13, MTA–PPKE „Lendület” Egyháztörténeti Kutatócsoport, Budapest–Róma 2016.

Fotó: Lambert Attila

Török Csaba/Magyar Kurír

Kapcsolódó képgaléria

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Ehhez a cikkhez ajánljuk
Rovat: Kultúra
Vezető híreink - olvasta már?
kero-imadsag-oktalansag-szemtelenseg-vagy-bizalom
Kérő imádság: oktalanság, szemtelenség vagy bizalom?

Évközi 17. vasárnap – Gondolatok az olvasmányokhoz (Ter 18,1–10a; Kol 1,24–28; Lk 10,38–42)

2016. július 23. szombat
babel-balazs-ersek-latogatasa-kecskemeti-wojty-kozpontban
Bábel Balázs érsek látogatása a kecskeméti Wojtyła-központban

Csaknem napra pontosan tíz éve, 2006 júliusában nyílt meg a Karol Wojlyła Barátság Központ, mégsem ennek megünneplésére, hanem Mária Magdolna ünnepe és egy szobor megáldása alkalmából gyűlünk össze Kecskeméten július 22-én, pénteken délelőtt.

2016. július 23. szombat