A pesszimizmus hasznáról

Az aggálytalan optimizmus és a hamis remény veszélyéről, valamint a pesszimizmus hasznáról értekezik legújabb kötetében Roger Scruton angol konzervatív filozófus, aki hazájában Richard Dawkins és az „új ateizmus” legjelentősebb filozófiai bírálója. Mostani könyve viszont nem erről szól, hanem klasszikus konzervatív gondolatokat tárgyal, sajátosan újramixelve.

Scruton azt mondja: az aggálytalan optimisták nem veszik figyelembe az emberi kényszereket, és ahelyett, hogy azt a kicsit megtennék, amit módjukban áll, nagy ugrásokban gondolkodnak, és azt hiszik, levethetik az emberi természet korlátait. Szerinte az aggálytalan optimistákat az „én-attitűd” jellemzi, a realista pesszimisták pedig a „mi-attitűd”: míg az első „a változásra, jobbításra, a természet kihívásainak legyőzésére törekszik”, addig a második „a megállapodást és alkalmazkodást részesíti előnyben, mindazt, amiben egyek vagyunk egymással és a világgal”. A „mi-attitűd” „tudomásul veszi a kényszereket és korlátokat, a határokat, amelyeket nem léphetünk át, és amelyek a reménynek értelmet adó kereteket alkotják”.

Az aggálytalan optimisták, akik rendületlenül hisznek a haladásban, hét téveszmét tudnak a magukénak. Az első a legkedvezőbb eset téveszméje, azaz sosem számolnak a legrosszabb eset bekövetkeztével, míg „az aggályos optimizmus a pesszimizmus hasznát is ismeri, és tudja, mikor keverjük egy adagját terveinkhez”. Scruton rámutat, hogy a próféták módszeres pesszimisták, ám szavuk pusztába kiáltott szó marad.  A legkedvezőbb eset téveszméje a szerencsejátékos gondolkodását idézi, és a válság alatt is jellemző volt. Az aggályos optimisták tudják, hogy a kényszerek világában élnek, és ezeken nehéz változtatni, a változás pedig sokszor megjósolhatatlan következményekkel járhat.

Ugyanakkor azt is leszögezi: „a szabad piac és a vállalkozástól elválaszthatatlan kockázatvállalás emberi javak, kollektív racionalitásunk példaszerű megnyilvánulásai, és amennyiben egy adag pesszimizmus mérsékli őket, messze jobbak az ismert alternatíváknál. A ’mi’ által meghatározott megszorításokkal a piac az egyetlen békés megoldás az összehangolás problémájára egy idegenekből álló társadalomban”.

„A megfontolt pesszimizmus nem az emberi lények bálványozására tanít, hanem arra, hogy megbocsássuk hibáikat és magánúton törekedjünk jobbításukra. Arra tanít, hogy korlátozzuk a közszférát illető becsvágyunkat, és támogassuk a tévedések kijavítását és a hibák bevallását szolgáló intézményeket, szokásokat és eljárásokat, ahelyett, hogy valamiféle új elrendezésre törekednénk, amelyben sohasem fogunk tévedéseket elkövetni.”

A világ tökéletessé tételébe, a legjobb világrend megalkotásába vetett hamis remény olyan szintű derűvel ajándékozza meg tulajdonosát, amelyet, ha kétségbe vonunk, akkor nem pusztán tévedünk, hanem „álnokul az emberiség reményeinek elpusztítására” törünk. Scruton szerint a felvilágosodás óta a világot megosztó konfliktusokban  a nagy bűnöket, például a holokausztot vagy a Gulágot mind az aggálytalan optimisták követték el, akik mindig feláldozhatónak tartanak embereket azért, hogy eljöjjön a tökéletes világ. A földi paradicsom létrehozása azonban esztelen kísérlet, aminek mérséklésére a vallás egyik pozitívuma, mivel az azt mondja, Isten birodalma nem e világból való, a radikális változás pedig nem áll hatalmunkban.

Ugyancsak téveszme az, hogy szabadnak születtünk, és csak a meglévő intézmények, hagyományok, hierarchiák, törvények alól kell felszabadítani magunkat, hogy ismét szabadok legyünk. Scruton viszont azt állítja: nem születtünk szabadnak, és ezek a dolgok mind részei a szabadságnak. Viszonyainkat kényszerek szabályozzák, nem közös célok és teendők. A szabadság olyasmi, amit engedelmességgel szerzünk meg. Scruton hosszasan kritizálja a „hátrányos helyzetűeket” előnyben részesítő mostani brit oktatási rendszert, ami erre a téveszmére épít, a hátrányos helyzetért a társadalmat és hierarchiát teszi felelőssé, és ezért a kudarcot támogatja a kiválóság helyett.

Az utópikus téveszme olyan látomás, amely szerint a jövőben eljöhet egy olyan állapot, berendezkedés, amiben az emberi élet összes konfliktusa és problémája maradéktalanul megoldódik. Eszerint minden, ami feszültséget gerjeszt, konfliktust okoz, kiiktatandó. Az utópia sosem válhat valóra, ezt szimpatizánsai is tudják, éppen ezért kudarcot sem vallhat. Sosem lehet összehasonlítani a tökéletlen világgal, így mindig fölényben marad. Az utópia ellensége a „struktúra”. Az utópia hívei állandó előkészületben élnek. Ez a gondolkodás a végső megoldás reményében lerombolná azokat az évszázadok alatt kialakult intézményeket, amelyek lehetővé teszik, hogy egyénenként, egyenként megoldjuk a konfliktusainkat. Ilyen utópista volt Marx és a kommunisták vagy épp 1968 lázadói. Akik nem hisznek az utópiában, azok szerintük a „hamis tudat” foglyai.

A nulla összeg téveszméje, amilyen például Marx munkaérték-elmélete, abból indul ki, hogy ha valakinek jobb, akkor másnak automatikusan rosszabb, azaz akinek jól megy, legyen az bank, vállalkozó, burzsoá, vagy akárki más, azért megy jól, mert a javak egyenlőtlenül vannak elosztva, és kizsákmányolták azokat, akiknek rosszul megy. Azaz eszerint a kudarc oka más sikere, legyenek azok a zsidók, arisztokraták, bankok. Minden veszteség nyereség másnak, a társadalom nulla összegű játszma. Scruton azt mondja: „a szocialisták sosem fogják beismerni, hogy a szegények hasznot húzhatnak a gazdagok gazdagságából”. Az igazságosság a szemükben az egyenlőséggel azonos, az egyenlőtlenséget újrafelosztással kell orvosolni. Ennek klasszikus példája a harmadik világot piedesztálra emelő ideológia, amely Afrika és Ázsia minden bajáért a nyugatot, a nyugati gyarmatosítást és „kizsákmányolást” okolja, amiért kárpótolni kell őket, mivel kudarcukat a nyugat okolja. Scruton szerint a harmadik világ ideológiája az afrikai és más diktatúrák „bűnös ténykedését mentegető rendszeres filozófiává fejlődött”. A nulla összegű játszma téveszméjéből fakad az a rossz elképelés, hogy az egyenlőség és igazságosság azonos volna. Így azonban az igazságosság eszméje el van választva a jogtól és érdemtől, jutalomtól, büntetéstől, az egyén cselekedeteitől és felelősségétől.

A tervezés téveszméje „az a vélekedés, hogy közösen törekedhetünk céljaink felé úgy, hogy elfogadunk egy közös tervet, és annak alapján tevékenykedhetünk egy központi tekintély, például az állam vezetésével”. Ugyanis a társadalmak nem szervezhetőek úgy, mint a hadsereg. Ennek egyik példája Scruton szerint az Európai Unió. „Kontinensünk gazdasági, kulturális és szociális szempontból válságos állapotban van. Az államilag felügyelt gazdaságok olyan nyugdíjtervek és jóléti programok mellett kötelezték el magukat, amelyeket nem képesek többé finanszírozni.” A tervezési téveszmét hatékonyan cáfolta Friedrich August von Hayek, Mises és a ma tévesen neoliberálisnak nevezett osztrák közgazdasági iskola több tagja, valamint az őket példaképének tekintő német Wilhelm Röpke, a kereszténydemokrata Németország elsőszámú közgazdásza, akinek a katolikus egyház társadalmi tanítása volt a kiindulópontja, és elve volt a szubszidiaritás, amit viszont az EU a feje tetejére állított, mivel Brüsszel központilag mondja meg, hogy milyen hatáskört delegál le felülről.

A mozgató szellem téveszméje mindent a korszellemnek tulajdonít, ami miatt az azzal nem egyező nem haladó és elavult. Ez a haladás tudományból vett elképzelését a kultúrára alkalmazza, hibásan, és a történelmi szükségszerűséggel magyaráz mindent, azaz megszünteti az ember szabadságát. Jó példa rá a modern építészet a Bauhaustól kezdve (nem minden avantgárd és a maga korában botrányt karavó újító művészeti irányzat, alkotás tartozik ide, a modernben van értékes művészet is), és hogy a legfőbb értékelési hivatkozás a korszellem lett. Ezt a téveszmét súlyosbítja a haladás mítosza, hiszen az erkölcsi állapotokban, művészetben, filozófiában éppen úgy bekövetkezhet visszaesés is, nem csak előrelépés.

A halmozás téveszméjébe már a francia forradalmárok is beleestek, ahogy John Rawls amerikai baloldali gondolkodó is Az igazságosság elmélete című művében. Eszerint a szabadság formája az egyenlőség. A téveszme hívei folyton bővülő kívánságlistán halmozzák a javakat. Olyan javakat, amelyek nem érhetőek el együtt: vagy egyenlőség, vagy szabadság. Ennek példája a pozitív diszkrimináció, amikor csoportok érdekében semmisnek nyilvánítják az egyének jogait. Az egyenlőség támogatói szerint a konzervatívok és individualisták szabadsága az egyik ember uralmát támogatja a másik felett, és éppen az egyenlőség által leszünk szabadok. Az uralom a szokások és törvények létében is megnyilvánul, ezért az erkölcsöt eltörölnék a liberálisok, akik a közszférában a teljes állami ellenőrzést, a magánban pedig a teljes állami be nem avatkozást támogatják. Holott erkölcsi kényszerek nélkül nincs együttműködés, társadalom.

A hamis remény híveit nem lehet megrengetni meggyőződésükben. Álláspontjuk védelmében főleg három stratégiához nyúlnak: az első a bizonyítási kényszer áthárítása. Eszerint nem nekik, az új javaslóinak kell bebizonyítani, hogy amit ajánlanak, az jobb, hanem a régi védelmezőinek kell bizonyítani, hogy amit védelmeznek, azt érdemes megtartani. Tehát nem az abortuszpártiaknak kell bebizonyítania, hogy a magzat nem személy, hanem az abortusz ellenzőinek, hogy az. A második stratégia a hamis szakértelem. Ez áltudományos katyvasz, ilyen az oktatáselmélet, aminek tudói megmondják, hogyan kell tanítani, de konkrét tantárgyhoz nem értenek. Ők vallják, hogy az iskola „nem a tudás reprodukálásának, hanem a  társadalmi egyenlőség megteremtésének” terepe. A harmadik stratégia a csúsztatott hibáztatás. Ha a hibás dolgot nem lehet megváltoztatni, akkor mást hibáztatnak: a békemozgalom ennek a példája, ami nem a megváltoztathatatlan Szovjetuniót, hanem a nyugatot hibáztatta, vagy azok, akik a szociális rendszereket akarják mindig megújítani.

A szerző végül törzsi múltunkról, civil jelenünkről és emberi jövőnkről értekezik, leszögezve, hogy társadalmi szerződés nem létezett és nem létezik, ahogy tabula rasa sem: nem vethetjük el a történelmet egy új szabadságért, amelyben mellőzhetnénk a kompromisszumokat és kényszereket. Roger Scruton hitet tesz a téveszmék helyett az irónia, nagyvonalúság és a szeretet, a megbocsátás tanítása mellett, megjegyezve, hogy érveiről előre tudja, hogy a hamis remény foglyainál semmi foganatjuk nem lesz, akárcsak a próféták pusztába kiáltott szavának.

Roger Scruton: A pesszimizmus haszna és a hamis remény veszélye. Noran Libro, Budapest, 2011. (A szerző korábbi, magyarul megjelent kötetei: Mi a konzervativizmus? 1995; Ki, mit és miért? 2000; A konzervativizmus jelentése, 2002; Miért lettem konzervatív? 2003; Anglia, egy eltűnő ideál, 2004; A nemzetek szükségességéről, 2005)

Szilvay Gergely/Magyar Kurír