A posztkommunista Európa és a továbbélő ateizmus

A neves szociológus, egyetemi tanár hangsúlyozza: a kommunista totalitarizmus után, amely sokmillió halottat követelt és szétrombolta a társadalom szövetét, a kultúrát, megmaradtak még bizonyos be nem gyógyult sebek. Újabb nemzedékeknek kell jönniük, az európai együttélés új tapasztalataival, hogy Kelet-Európa elfelejthesse áldozatait és végre két tüdővel lélegezhessen. Természetesen az egyházaknak is rész jutott a szenvedésekből. Egyébként éppen az egyházak jelentették a legerősebb, bár burkolt, kulturális ellenállást a totalitarizmussal szemben.

Tomka Miklós megállapítja: a XX. század kommunista Európája nagyon differenciált összetételű volt kulturális és vallási szempontból. A keleti részen az ortodox hagyomány, Nyugaton a reformáció és a felvilágosodás érvényesült a katolikus és protestáns országokban. Lengyelországban az egyházi szervezet meg tudta őrizni önállóságát a pártállammal szemben: itt a vallásosság és az egyháziasság hasonlót jelentett. Az erőszakos elnyomás éveiben minden volt kommunista országban a nem hívők, ateisták széles rétege alakult ki, és ezek még 1989 után is jelentős befolyással rendelkeznek. Velük szemben egyre többen a vallás felé fordulnak. Ateizmus és vallásosság két aránya, polarizációja jellemzi ezeket az országokat. Jelentős a szekták és új vallások terjedése is, amit egyesek vallási ébredésnek minősítenek. Ezek némiképp a latin-amerikai szektákra emlékeztetnek. Megfigyelhető azonban a New Age és a buddhizmus terjedése is, míg a hagyományos egyházak nem tudják integrálni a ma feltörő vallási igényeket.

Tomka Miklós elemzi a vallás és a vallásosság különböző értelmezését is. A volt kommunista országokban egyesek a vallást magánügynek tekintik, olyan személyes döntés eredményének, amelynek nincs köze a közélethez. Ez kevesek, de befolyásos egyének véleménye. A nagy többség számára a vallás a kollektív memória hordozója és a nemzeti identitás gerince, felelős a társadalom humanizációjáért, és az egyéni önállóság kifejlődéséért. Így annak az egyháznak van a legtöbb tagja, amelyik hosszú ideig nélkülözte a szerves, összefogó erőt. Természetesen az emberről és a társadalomról alkotott felfogások különbözősége szerint látják ezek az egyházak a társadalmi elkötelezettséget. Kelet-Európában még nem érvényes az a kritikai megállapítás, hogy már túlvannak az etnikai, történelmi és kollektív identitáson. Ezekben az országokban még folyamatban van a modernizáció és érlelődik az identitástudat. A Szovjetunió bukása után egyes országok autonómiája még nem alakult ki. Újraélednek a nemzeti mítoszok is. Ezek a posztkommunista országok úgy érzik, hogy a történelem üldözöttjei és a nagyhatalmak kiszolgáltatottjai voltak. Jelenleg a nemzet, a hagyomány, a kulturális sajátosság és a vallás határozzák meg a történelmi hovatartozás és a személy fejlődésének alapjait. Kelet-Európában tehát a nemzet és a vallás lényegesen hozzájárulnak a társadalmi és egyéni identitás kialakulásához.

A szerző azt is bemutatja, hogy Kelet-Európában még erős a népi hagyomány és a népi vallásosság, túl a felekezeti különbségeken. A totalitarizmus idején egyedül a vallási hagyomány és annak közösségi élménye maradt az ideológiák harcában az ember történelmi és szociális önértelmezésének támpontja. Lehet, hogy a szociológusok ezt kulturális elmaradottságnak nevezik, de ez a vallásosság összhangban van Kelet-Európa történelmi, gazdasági és társadalmi állapotával. Ez a vallásosság az üldöztetés, szenvedés és ellenállás tapasztalatából született. Sokak tanúságtétele megerősíti ezt a tapasztalatot, amely ma hozzájárul a vallásosság felvirágzásához.

Tomka Miklós ugyanakkor rámutat: a helyzetnek van két gyenge pontja. Először is még a kommunizmus előtti vallási talajból nőtt ki és megrekedt e formák védelmében. A kommunizmus olyan vértanúi, akik túlélték a rendszer bukását, nem képesek elfogadni a zsinati aggiornamentót, szembenézni az új kihívásokkal. A zsinat előtti vallásosságban merevednek meg, a hagyomány őrzésében, nosztalgiáznak, teljes egészében elvetik a modernséget. A másik gyenge pont csak súlyosbítja a problémát. A kommunizmus megakadályozta az egyházon belüli szervezkedést. Kiscsoportok, fiatalok és egyetemisták körei igyekeztek elmélyíteni a hitet és egyben ellenálltak a totalitarizmusnak. E csoportok tagjai végül is elitet alkottak, vagy eltávolodtak az igaz hittől. Az ateizmus, amelyet a rendszer támogatott, Kelet-Európában kivételes jelenség volt és az is maradt: a pártállam propagandájának eszköze. A vezető réteg és a munkásosztály vallástalan volt, vagy a tudomány vallásában hitt. A kommunista rendszer kiszorította a vallást a közéletből, a nevelésből, a terjesztett kultúrából. Megszorító intézkedései, templomok bezárása, szerzetesrendek betiltása mind-mind korlátozta az egyház normális lelkipásztori tevékenységét: az iparosodás és az urbanizáció, a falvak elnéptelenedése meggyengítette a hagyományos, vidéki vallásosságot. Az iskolakönyvek és a média vallás-és egyházellenes propagandát terjesztettek. A keresztény erkölcsi elvek nem érvényesültek a közéletben, még a hívek is sokat veszítettek a valláskultúrából.

Tanulmányában a szociológus szerző arra is kitér, hogy vita folyik az egyházak kártérítéséről is. A nem hívőknek nincs kellő információjuk arról, hogy az egyházüldözés mennyit ártott az egyháznak, mi mindent veszített. Az 1989-es fordulat után erős lett az egyházak befolyása. A nem hívők igyekeznek korlátozni ezt. Kelet-Európában erős a polarizálódás a hívők és nem hívők (ateisták) között, bár egyes országonként változó a helyzet. Lengyelországban és még Romániában is szinte katolikus, illetve ortodox államvallásról beszélhetünk, Szlovéniában politikai laicizmus kormányoz, Kelet-Németországban és a Cseh Köztársaságban a nem hívők vannak többségben, Magyarországon, Szlovákiában és Horvátországban viszont a hívők. A volt kommunista országokban a politikai nézetek különbsége nagy megosztottságot eredményez. Az értékek, érdekek, törekvések természetszerűen különböznek egy társadalomban, nem kell okvetlenül harc forrásának tekinteni őket. A különbözőségeket el kell fogadni, a konfliktusokat békésen megoldani. A keresztényeknek érvényesíteniük kell befolyásukat a közéletben, a médiában, amint ezt más erők is teszik. A keresztény küldetés teljesítése megköveteli a párbeszédet más nézetekkel, irányzatokkal, a jelenlétet a társadalom minden rétegében. Az örömhír hirdetésében a híveknek eleven kapcsolatra kell törekedniük minden csoporttal, alkalmazkodva az ő gondolkodás-és életmódjukhoz.

A posztkommunista Európa tehát egymással szembenálló jelenségeket mutat. Egyrészt még modernség előtti társadalmi viszonyok épülnek be az egyesülő Európába, nagyszámú hívősereg, amelyet még a népi vallásosság jellemez. Másrészt már Kelet-Európában is jelen vannak olyan csoportok, amelyek nem tartoznak a hagyományhoz, hanem a nyugat-európai laicizmushoz sorolhatók – összegzi kutatásainak eredményét Tomka Miklós, majd tanulmányának végén idézi Peter Berger szociológust, a szekularizáció teoretikusát, aki Nyugat-Európát az erős elkereszténytelenedés miatt a kereszténység zsákutcájának nevezte, míg Kelet-Európában más szelek fújnak.

VR/Magyar Kurír