A Ptk. Családjogi és Öröklési Könyve tervezetének véleményezése

Elméleti alapvetések

A törvényalkotónak véleményünk szerint a lehető legnagyobb hűséggel kell követni a természettörvényt. Az ettől eltérő társadalmi gyakorlatot úgy kell szabályoznia, hogy ne segítse elő a természettörvénnyel ellentétes folyamatok burjánzását. A természettörvény (lex naturalis) ebben az összefüggésben azokat a követelményeket foglalja magába, melyek az emberi létezésből, a létezés szerkezetéből nyilvánvalóan következnek.

Az emberi létezés alapja tehát a biológiai létezés, vagy létsík, erre épül az értelemmel, akarattal bíró szellemi létsík, melynek magja a lelki, a személyi mivolt. Biológiai természetéből következik az élet továbbadását szolgáló párkapcsolat. Ez természettörvény. Erre készteti egyébként az embert a fajfenntartás ösztöne, ami minden élőlény sajátja (Arisztotelész: Nikomakhoszi etika). Ez a természettörvény nemcsak az utódok létrehozását követeli meg, hanem azok felnevelését is, amíg nem képesek önálló életre.

A házas párkapcsolatnak ezek szerint tartósnak kell lenni. Mivel az ember léte nem pusztán biológiai, hanem szellemi, személyes létsíkon is zajlik, ezért az utódnevelés legfőbb célja felelős személyi mivoltunk kibontakoztatása. Ehhez pedig bensőséges személyi kapcsolatra van szükség az édesapával és édesanyával. Hátrányos a gyermek számára, ha ezek az első kapcsolati személyek váltják egymást. A Tervezetben a házastársak személyi viszonyainak szabályozásánál visszalépésnek tekinthető a hatályos szabályozáshoz képest, hogy már nem tartalmazza a CSjt 24. §-ában foglalt rendelkezést, amely szerint a házastársak hűséggel tartoznak egymásnak. Nyilvánvaló, hogy egy társadalom állapota, a családok állapotán mérhető le. A tartós monogám párkapcsolat szorosan összefügg a személyi mivolt és a személyi felelősségtudat fejlettségétől, minőségétől. A létezés logikájából adódóan mind a három létsík figyelembevételével megállapítható, hogy a házasság egy egész életre szóló kötelék. A Tervezet – ezzel ellentétesen – tovább könnyíti a házasság felbontását. A megegyezésen alapuló bontásnál – szemben a hatályos szabályozással – már azt sem követeli meg, hogy a felek a vagyonközösségben megállapodjanak. Holott törvényhozó kötelessége ezt a párkapcsolatot, azaz a családot támogatni, védelmezni.

Tisztában vagyunk vele, hogy a törvényhozónak a ténylegesen meglévő társadalmi viszonyokra is tekintettel kell lennie, még abban az esetben is, ha azok a természettörvény kívánta állapottól eltérnek, és mind a társadalmi tudatban, mind pedig a gyakorlatban széles körűen elterjedtek, azonban a deviáns magatartások mégsem kezelhetőek egyenjogú alternatívaként.

Következtetések:
1. Ajánljuk az olyan eljárások intézményesítését, melyek elősegítik a jövendő házasságok stabilitását. Mivel a tartós párkapcsolat jelentős társadalmi érdek és érték, érdemes eltöprengeni azon, hogyan lehetne eredményesebben felkészíteni az ifjúságot a házasságra, itt interdiszciplináris összefüggések figyelembevételére gondolunk. Örvendetes lett volna, ha a Tervezet beemelt volna házasságkötést megelőző szabályokat. Például megszűnni látszik a kötelező várakozási idő.

2. A férfi és nő házasságon kívüli élettársi kapcsolata nem alternatívája a házasságnak, mert hiányzik egymás feltétel nélküli elfogadása, vállalása, támogatása. Következőleg nem garantált a tartósság, az életre szóló elkötelezettség, pedig mindkettő nélkülözhetetlen az utódok létrehozása és felnevelése szempontjából. Ezért nem helyettesíti a házasságon alapuló családot, nem egyezik a természeti törvény követelményével, a társadalom érdekével, mivel a fent említett okok miatt eleve nem stabil sejtje a társadalomnak. Ezért nem részesülhet a házassággal azonos elbírálásban, az élettársi kapcsolatok nem kerülhetnek a házasságénál előnyösebb helyzetbe. A Ptk Tervezet indoklása is ezen az állásponton van.

3. Az azonos neműek párkapcsolata nyilvánvalóan öröklött vagy szerzett hibás beállítottság, tulajdonság terméke. Biológiai vagy erkölcsi defektus, ami bent van a természet szövetében, hiszen sok egyéb biológiai és erkölcsi defektus is létezik. Tudomásul kell venni, hogy az egyneműek párkapcsolata létező társadalmi jelenség, de ezek törvényi szabályozásában nem szabad az elfogadhatóság látszatát sem kelteni, mint teszi a Tervezet, amikor az élettársi kapcsolatoknál két személy közötti viszonyról beszél, kerülve a férfi-nő megjelölést.

4. Az idevonatkozó német szabályozást tartjuk a leginkább elfogadhatónak. A német Alkotmány 6. Cikk (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a „Házasság és a család az állami rend különös védelme alatt áll.” Az Alkotmány ezen rendelkezéséből következik, hogy a német jogrend, melynek legfőbb őre a Német Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht) a házasság intézményének mindig is különös védelmet biztosított. Az Új Polgári Törvénykönyv Családjogi Könyvének Tervezete az alapelvek között nem tartalmazza a házasság védelmének elvét, holott ez nálunk is alkotmányos elv. Az elv tartalmát az Alkotmánybíróság korábban kibontotta.

A Német Alkotmánybíróság már az ítélkezési gyakorlatának kezdetén leszögezte, hogy „a házasság egy férfi és egy nő – alapvetően felbonthatatlan életközösségére irányuló – szövetsége, melyhez képest a házasságon kívüli életközösség (nicht eheliche Lebensgemeinschaften) csak másodlagos helyet foglal el. A házasságon kívüli életközösségek nem esnek az Alkotmány 6. § (1) bekezdésének védelme alá, és ahogy a bíróság fogalmazott: „A házasságon kívüli életközösségeket nem lehet sem a házasságok rovására előnybe részesíteni, sem azokat velük teljesen egy szintre hozni.”. Ennek megfelelően, akik házasságon kívüli életközösséget kívánnak létrehozni, a polgári jog alapján járhatnak el, melynek során rendelkezhetnek - többek között - a vagyoni viszonyaikról, beleértve az öröklést is. Az azonos neműek közötti életpartnerséget a „Lebenspartnerschaftsgesetz” tette lehetővé 2002-ben. Ennek alapján az életpartnert gondozási, támogatási és közös életalakítási kötelezettség terheli, nem szükséges hozzá azonban nemi közösség létrehozása. A legfontosabb jogkövetkezménye a tartási kötelezettség, mely nemcsak az életpartnerség alatt, hanem annak megszűnését követően is fennáll, a névhasználati jog, a törvényes öröklés pedig a házastársi öröklés szabályaihoz hasonlóan alakul. Mindezen analógiák ellenére azonban a Német Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy az életpartnerség nem a házasság egyik konkurenciája akar lenni, hanem csak a házasság bizonyos jogainak a gyakorlása, mely ezáltal nem is házasság az Alkotmány 6. cikk (1) bekezdése értelmében. Ez a felfogás megegyezik a Strassburgi Emberi Jogi Bíróság és a Luxemburgi Európai Bíróság gyakorlatával.

Az államban élő katolikusok életét nemcsak az állami törvények szabályozzák, hanem az Egyház saját jogrendje is. A latin rítusú katolikusok számára az 1983-ban kiadott Codex Iuris Canonici (CIC), a keleti rítusú katolikusok számára az 1990-ben napvilágot látott Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium (CCEO) jelent eligazodási pontot egyházfegyelmi, és adott esetben, morális kérdésekben. Természetesen az állam és az Egyház jogrendje két külön jogrend, mint az az új Ptk tervezethez írt magyarázatban a házasságjog területén meg is fogalmazódott: „Az egyházi házassághoz a magyar jog nem fűz semmi joghatást.” Ennek ellenére az állam érdeke is az, hogy a területén élő, különböző vallású emberek meggyőződését figyelembe vegye, hogy elkerülje a lelkiismereti konfliktusokat, amiket a kérdések nagyon eltérő beállítása okozhat.

Az Egyház tiszteletben tartja, hogy az állam megfogalmaz a társadalmat, az országot érintő olyan kérdéseket, amelyek az egész ország és társadalom javát szolgálják. Sőt e kérdések demokratikus úton való rendezését az Egyház társadalmi tanítása is elismeréssel nyugtázza. (II. János Pál, Enciklika, Centesimus annus, n. 44, 45, 46, 01. V. 1991.) Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ne lennének olyan kérdések, amelyek mind az Egyház, mind az állam jogrendjében megjelennek, és szabályozást nyernek. Mivel mind az Egyház, mind az állam jogrendjének ugyanaz a címzettje, az ember, ezért mindkettőnek mind egyénileg, mind közösségileg kötelessége az ember boldogságát szolgálni. (Katolikus Egyház Katekizmusa, n. 1888, 1907-1910, 1992.)

Azonban vannak – általunk isteni, mások által természettörvénynek nevezett kérdések, amelyeket semmilyen jogrend nem léphet át. Előfordulhat, hogy miközben az Egyház ilyen egyetemes, az emberi természetből származó jogok mellett kiáll, úgy tűnik, mintha az állami jogalkotással kerülne szembe. Nem erről van szó, hiszen az Egyház tiszteletben tartja az állam kompetenciáját, mindamellett, hogy ezeket az isteni, vagy természeti törvényeket minden ember számára adott alapnak tekinti. A tisztán egyházi törvényeket az Egyház csak a katolikusoknak címzi (CIC, 11. k). Előfordulhat azonban, hogy ezek a rendelkezések a világi normáktól és elvárásoktól eltérő tanítást adnak bizonyos kérdésekről, és ezek az emberekben kétségeket ébreszthetnek. Ilyen jól ismert kérdések a házasság területén a felbonthatatlanság, vagy házasság rendeltetése. Nem elhanyagolható azonban az a különbség sem, ami sok ország jogrendje és az Egyház tanítása között jelentkezik például az abortusz tekintetében. (Hiszen az Egyház jogrendjében ez, mint egy súlyos bűncselekmény jelenik meg, önmagától beálló kiközösítéssel ( CIC, 1398. k). Ezzel a súlyos büntetéssel akarta védeni az Egyház az emberi életet, a már számos állami törvénykezéssel szemben.)

Vannak azonban kérdések, melyekben az Egyházi Törvénykönyv (Codex Iuris Canonici, 1983) követi a világi rendtartást, „vannak világi törvények, amelyekre az egyházi jog utal, azokat az eredeti hatásukkal meg kell tartani, amennyiben az isteni joggal nem ellentétesek, és a kánoni jog másként nem rendelkezik (CIC, 22. k).” Ez az ún. kanonizáció, amikor a kánoni rend egyes kérdéseket a maguk teljességében a világi törvények szabályozásából vesz át. Ezért az Egyház számára is fontos, hogy az ilyen jellegű kérdések világjogi meghatározása, precíz, igazságos kidolgozást és nagy körültekintést kapjon. Tipikusan ilyen az örökbefogadás kérdése, hiszen „akiket a világi törvények szerint örökbe fogadtak, azok a kánonjogban is azok gyermekeinek számítanak, akik az örökbefogadók (CIC, 110. k). Az örökbefogadás a Ptk-ban kerül szabályozásra.

Fontos az azokról a körülményekről való meggyőződés – s itt nemcsak az anyagi körülményekre gondolunk – ahová az örökbe fogadandó gyermek kerül. Azok a motivációk sem elhanyagolhatóak, hogy valaki miért vállalja az örökbefogadást, hiszen az a gyermek egész életére kihatással lehet, ha a motivációt nem őszinte szeretet, a másokon segíteni akarás vezérli. Ennek jogrendektől függetlenül, olyan egyetemes elvnek kell lennie, amelynek nemcsak írásban, hanem gyakorlatban is érvényesülnie kell. Ezért jó, hogy az életkor tekintetében megjelenő szabályozásban, mind a minimum életkor, mind a maximum életkor megjelenik. Továbbá, hogy a család, mint az emberi fejlődés helye (II. János Pál, Enciklika, Centesimus annus.) a preferált forma az örökbefogadásnál. „A gyámhivatal a gyermek érdekében elsősorban a házasságban élő örökbefogadók által történő örökbefogadást engedélyezi.”

Az öröklési jog is hasonló kérdés. Hiszen az öröklés a civil jog normái szerint történik. Jó dolog, hogy a tervezet nagyobb hangsúlyt fektet az equitas-ra, a méltányosságra, ahol a nagyobb szükséget szenvedő joga megjelenik. Az equitas ősi kánonjogi alapelv, amit mintha az elmúlt években nem nagyon vettek volna figyelembe a világi jogrendek. A Tervezet – az indoklás szerint- nem helyezi az élettársi kapcsolatokat a házassággal egy szintre, ez dicséretes, de megfontolandó lenne, ha következetesen ragaszkodna ehhez az elvhez a jogalkotó, mivel a Tervezet az Öröklési jogban az élettársak törvényi öröklési jogállását a házastársakéval egyenrangúvá teszi.

A házasság a maga természeténél fogva érinti az egész társadalmat, amibe a katolikusok is beletartoznak. Az Egyházi Törvénykönyv az 1055. kánontól az 1165. kánonig tárgyalja ezt a kérdést, megfogalmazva a házasság mibenlétét, a házasság lényeges tulajdonságait, és a házasságra való képességet. A Szentszéknek természetesen számos más dokumentumában is előkerül az Egyház ősi tanítása, amit a házasság intézményéről vall. (II. Vatikáni Zsinat, Apostolicam Actuositatem, határozat a világi hívek apostolkodásáról, n. 7; 11; 18, XI. 1965. A házasságról II. János Pál pápa klasszikussá vált apostoli buzdítása az Familiaris Consortio, 1982, Budapest; A Katolikus Egyház Katekizmusa, n, 2001-2003, 2007-2013.) A házasság azonban régebbi intézménye az emberiségnek, mint az Egyház. Lényege és lényeges tulajdonságai, magából az emberi természetből származnak. Ezért a házasság küldetése nemcsak a katolikusokra, hanem minden ember számára ugyanolyan követelményeket támaszt. Ez az emberi boldogságnak is a feltétele, amit a világi jognak is szolgálni kell. Az Egyház a katolikusok vonatkozásában olyan módon tesz különbséget, hogy a kánoni forma szerint (két tanú, és egy minősített tanú jelenlétében, aki olyan püspök, pap, diakónus, kivételes esetben világi, akinek megvan a kellő felhatalmazása, az előírt forma szerint) kell kötniük a házasságukat, hogy azt az Egyház is érvényes házasságnak ismerje el (CIC, k. 1108). Két keresztény, de nem katolikus saját szertartásuk szerint kötött házasságát az Egyház érvényesnek ismeri el, ugyanígy két meg nem keresztelt polgári fórumon kötött házassága az Egyház szemében érvényes házasság, ugyanazokkal a jogkövetkezményekkel jár, mint a katolikusokra vonatkozó kánoni előírások.

A hatályos Egyházi Törvénykönyv 1055. kánonja a házasság lényegét foglalja össze, amiből kiderül, hogy mit tart az Egyház a házasságról. „A házassági szövetséget, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, amely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul, Krisztus Urunk a megkereszteltek között a szentség rangjára emelte.”

A házasság egy férfinek és egy nőnek az életszövetsége. Pozitív dolog, hogy a magyar Ptk- tervezetben is hasonló megfogalmazás található, miszerint: „A házasság akkor jön létre, ha az együttesen jelenlévő férfi és nő, az anyakönyvezető előtt kijelenti, hogy egymással házasságot köt.” Örömteli, hogy ehhez a cikkelyhez fűzött magyarázatban hivatkozva a magyar hagyományokra, kifejezésre jut, hogy Magyarországon a holland, a spanyol, a belga meghatározással ellentétben, nem kívánatos, hogy teret engedjenek annak, hogy egynemű személyek „házasságot kössenek.” Morális szempontból a Katolikus Egyháznak megvan a maga tanítása a homoszexuális hajlamról és a hajlam kiéléséről. A Katolikus Egyház Katekizmusa így ír: „Nem elhanyagolható azon férfiak és nők száma, kiknek homoszexuális hajlama nagyon mélyen gyökerezik. E hajlam, mely objektíve rendetlen, többségük számára próbatételt jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét.” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 2358.) Azonban a hajlam kiélését, vagy ezt az együttélési formát az Egyház súlyos bűnnek tartja. „A hagyomány a Szentírásra támaszkodva - mely úgy mutatja be a homoszexuális kapcsolatokat, mint súlyos eltévelyedéseket (Ter 19,1--29; Róm 1,24--27; 1Kor 6,9--10; 1Tim 1,10.) - mindig vallotta, hogy „a homoszexuális cselekedetek belső természetük szerint rendetlenek, ellentétesek a természetes törvénnyel. A nemi aktusból kizárják az élet továbbadását. Nem az igazi érzelmi és szexuális komplementaritásból származnak. Nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének.” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 2357; Hittani Kongregáció, nyilatkozat, Persona humana, n. 8. 25. XII. 1975.) II. János Pál pápa látva azokat a fenyegető jeleket, amelyek egyes államok jogrendjében jelentkeztek, 2003-ban a Hittani Kongregációt, mint a kérdésben illetékes dikasztériumot bízta meg, hogy készítse el a „megfontolásokat” az azonos nemű személyek együttéléseinek törvényes elismertetésére irányuló törekvésekről. Ebben az üzenetben, nem új doktrinális tételeket dolgoztak ki, hanem a meglévő tanítás fényében a következő veszélyekre hívták fel a figyelmet: „nyugtalanító erkölcsi és társadalmi jelenség ez azokban az országokban is, ahol a törvényhozás szempontjából még nincs jelentősége. Még súlyosabb azonban a helyzet azokban az országokban, ahol már engedélyezték, vagy engedélyezni készülnek a homoszexuális együttélések törvényes elismerését, beleértve bizonyos esetekben a gyermekek örökbefogadására szóló fölhatalmazást is.” A dokumentum a katolikus politikusoknak is eligazítást ad mondván: „Ha minden hívő köteles szembeszállni a homoszexuális együttélések törvényes elismerésével, akkor a katolikus politikusoknak sajátos felelősségükből következően ez fokozott kötelességük. Amennyiben a homoszexuális együttéléseknek kedvező törvényjavaslatokról van szó, a következő etikai útmutatáshoz kell magukat tartaniuk. Abban az esetben, ha először kerül a törvényhozó testület elé a homoszexuális együttélések törvényes elismerését támogató törvényjavaslat, a katolikus képviselőnek erkölcsi kötelessége világosan és nyilvánosan kifejezni egyet nem értését és a törvényjavaslat ellen szavazni. Egy ilyen, a közjóra ártalmas törvény megszavazása súlyosan erkölcstelen cselekedet. Abban az esetben, ha már érvényben van a homoszexuális együttéléseknek kedvező törvény, a katolikus képviselőnek a számára lehetséges módokon tiltakoznia kell, s ki kell nyilvánítania ellenvéleményét: ez az igazság melletti tanúságtétel kötelező aktusa.” Mindezt a közjó érdekében kell tenni, ami nyilvánvalóan a család, annak stabilitása és védelme. A homoszexuális személyek együttélésének elismerése, ami egyenlőséget teremt a házasság és a család intézménye és a homoszexuális kapcsolatok között súlyosan sérti a közjót. (Hittani Kongregáció, Megfontolások, az azonos nemű személyek együttéléseinek törvényes elismertetésére irányuló törekvésekről, 3. VI. 2003, magyarul: http://www.katolikus.hu/roma/azonos2003.html.)

Örömteli, hogy a magyar Ptk-tervezetben sem kap helyet ez a fajta együttélés, mint „házasság” (Ahogy az magában a magyarázatokban is megjelenik az Alkotmánybíróság meghatározása által, miszerint, „a házasság intézménye kultúránkban és jogunkban hagyományosan egy férfi és nő életközössége. Ez az életközösség tipikusan közös gyermekek születését és családban való felnevelését célozza, amellett hogy a házastársak kölcsönös gondoskodásának és támogatásának is a kerete.”), de törekedni kell arra, nehogy az ilyen fajta együttélések, más megtévesztő módon, akár mint bejegyzett élettársi kapcsolat, hasonló elbírálás alá essenek, mint a házasságok, hasonló szociális és egyéb kedvezményekkel felruházva. Ez nemcsak morális szempontból fontos, hanem jogos felháborodást válthat ki olyan, házasságban élő, több gyermeket nevelő emberek részéről, akik terheikhez képest arányaiban kisebb támogatásban részesülnének. (Itt arányairól van szó, hiszen a Ptk-tervezetben is több helyen előkerül, hogy a család, a gyermekek nagyobb figyelmet, támogatást érdemelnek, mint az élettársi kapcsolatok, de gyakorlatban előfordulhat, hogy jobb körülmények közé kerülnek az elérhető támogatások által az ilyen kapcsolatban élők.)

Az Egyházi Törvénykönyv 1056. kánonja a már említett egység értelmében (miszerint egy férfinek és egy nőnek az életközössége a házasság) beszél a felbonthatatlanságról is. A felbonthatatlanság minden érvényesen megkötött házasságra vonatkozik az Egyház szemléletében. Előfordulhat, hogy a személy valamilyen személyi tulajdonsága miatt, (pszichés képtelenség, akarati beleegyezés hiánya), vagy valamilyen objektív dolog miatt (házassági akadályok), nem képes érvényes házasságot kötni. Ilyen esetekben a lehetőség van az illetékes egyházi bíróságtól kérni a semmissé nyilvánítást, ha az említett körülmények közül valamelyik tényleg fennállt. Az új Ptk-tervezet, akárcsak a hatályban lévő, ismeri az ilyen érvénytelen „házasságokat”, de emellett lehetőséget biztosít a bontásra is. Az Egyház ez utóbbit nem ismeri a saját jogrendjében. Nem ritka katolikusok esetében, hogy megtörténik a polgári bontás, ám az egyházi fórumon kötött házasság, mint számunkra érvényes házasság, tovább él a maga jogaival és kötelességeivel. Katolikusok számára, akik ez után a csak polgári bontás után, új házasságot kötnek polgári fórum előtt, ez a lépés komoly jogkövetkezményekkel jár a vallási élet gyakorlásának területén. A gyakorló katolikusoknál ez az állapotbeli rendetlenség gyakran krízissel jár együtt, amelyet nem egyszer a környezetük, családjuk, munkahelyük is megérez. A világi jogalkotásnak ezeket a metajuridikus elemeket, mint a jogszabályok alkalmazásának lélektani, környezeti következményeit, jobban figyelembe kellene vennie.

Az Egyházban többször megfogalmazást nyert, hogy a stabilitással, amivel egy férfi és egy nő egymásnak ajándékozza magát, a másikat pedig elfogadja, és családot alapítva vállalják gyermekek nemzését és nevelését, nemcsak az Egyháznak, hanem az államnak is épülésére és hasznára vannak.

Az élettársi kapcsolatnak az Egyház jogrendjében semmiféle hatása nincs, de az állam érdeke szempontjából is nehézségeket, és az egész társadalom számára hátrányokat hordozhat, ha az élettársi kapcsolatot, akár bejegyzett, akár be nem jegyzett formájában közelítik a házasság intézményéhez. Itt ismételten nemcsak az anyagi szempontokra, hanem a házasságnak az egész társadalomra való hatásaira gondolhatunk.

Budapest, 2007. március 15.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia
Iustitia et Pax Bizottsága

Mayer Mihály püspök-elnök jóváhagyásával