Pünkösd, május 19.

Pünkösd a Szentlélek kiáradásának és az Egyház születésének ünnepe. A szentmise első olvasmánya, az Apostolok Cselekedetei könyvéből, elbeszéli a pünkösdi eseményeket. Hogyan jött el, milyen külső jelek által felismerhető módon a Szentlélek, és milyen hatást gyakorolt az apostolokra, akik együtt voltak az utolsó vacsora termében, vagyis az emeleti teremben. A külső jelek fontosak a világgal és másokkal az érzékein keresztül találkozó embernek. Ma is keressük a jeleket, amelyeken keresztül megragadhatóvá, felfoghatóvá tehetjük a láthatatlant, a kegyelmet, az Isten szeretetének kiáradását. A jelek mindig a kornak megfelelőek. Akkor, az első pünkösdkor szükség volt a szélzúgásra, a lángnyelvek leereszkedésére, a nyelvek adományának csodájára. Ma más jeleket kell keresnünk. Sokkal inkább olyanokat, amelyek képesek megmutatni a Szentlélek jelenlétének és működésének csodáját. Ilyenek lehetnek a kiengesztelődés, a béketeremtés, a figyelmes, tapintatos szeretet gyakorlása, a szolgálatkészség, a másik meghallgatásának készsége, az elmélyültebb és őszintébb megélése hitünknek. Hála legyen érte Istennek, ha csöndesen is, de léteznek ezek a jelek az emberi szívekben, vagyis felismerhető ma is a Szentlélek jelenléte és működése.
De a külső jelek keresésénél még sokkal fontosabb, hogy ne csak a jeleket keressük, de befogadjuk hatását is. A Szentlélek jelenlétének hatása nem változik az idők folyamán. Ma is ugyanaz az áldás, ma is ugyanaz a munkálkodás figyelhető meg, amelyről a kinyilatkoztatás igazsága tudósít bennünket. Hiszen ha jól megfigyeljük a szentírási részleteket, azok elsősorban nem arról beszélnek, hogy milyen külső jeleket láttak a Lelket befogadók, hanem sokkal inkább arról, hogy milyen ereje és hatása van a Szentlélek eljövetelének és milyen feladatokat ad az Egyháznak, és benne az egyes keresztény embernek.
Az evangélium azt a fönséges húsvéti csodát mutatja be, melyben Jézus azért árasztja ki a Szentlelket az apostolokra, hogy folytatói legyenek az Õ művének, vagyis az Atya szeretetének hírnökei legyenek, a feloldozás, a megbocsátás és a Jézustól kapott béke meghirdetése által. Igaz, hogy szerepel a szövegben a nem megbocsátani kifejezés is, de azt hiszem senki sem gondolhatja komolyan, hogy Jézus arra adott volna megbízást az apostoloknak, hogy uralkodjanak az embereken megtartva bűneiket, hanem, hogy a kiengesztelődés szolgái legyenek. Hiszen éppen ez a Szentlélek jelenlétének legigazabb hatása, hogy gyógyul az ember a bűn okozta sebektől, az újjáteremtő Szentlélek kiáradása által. Minden egyes szent gyónásunkban a Szentlélekkel és az ő gyógyító szeretetével találkozunk, mely az apostolok és utódaik alázatosságot megkívánó szolgálata által jut el az egyes emberhez. És éppen az az Isten bölcsessége és csodája, hogy nem is ismerhető fel a Szentlélek jelenléte és munkálkodása, csak az alázatos lelkület elsajátítása által.
A Szentlélek világban való jelenlétének másik kiemelkedően fontos vonása, az egy test közösségének építése. Szent Pál apostol beszél erről a második olvasmányban, a korinthusiakhoz írt első levélben. Ez az egy test közösségének építése pontosan onnan nyeri el igazságát, hogy az egy Szentlélek minden kegyelmi adomány szerzője. Egyetlen forrásból táplálkozik mindenki, aki valóban az Egyház közösségének építésére kap megbízást. Sokféle szolgálat létezik az Egyház közösségén belül. De ezek a szolgálatok éppen attól hitelesek, hogy nem az egyes ember önálló, magán elképzeléseit valósítják meg, hanem Krisztus testét (az Egyházat) építik föl a szeretetben. Az Egyház nem sok különálló ember egyéni próbálkozásainak gyűjtőhelye, hanem Krisztus egyetlen testének titokzatos és szent egysége. Ezért fájó seb a megosztottság, ezért kimondhatatlan öröm az ökumenikus lendület, mert benne a Szentlélek jelenlétének homálya és tündöklése fedezhető fel. Ezt sejtette meg Boldog XXIII. János pápa, aki merte elfogadni és valósággá nemesíteni a Szentlélek indításait, amikor meghirdette és útjára indította a II. Vatikáni zsinatot. Õ valóban karizmatikus ember volt, aki mélységesen megértette és meg is valósította minden karizmatikus tapasztalás és tett legfontosabb alaptörvényét, mely szerint: „A Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele”. Mennyit érne a Lélek megannyi ajándéka, ha az nem mások javára, hanem csak és kizárólag az ajándékot kapó ember egyéni örömére és dicsőségére szolgálna?
És éppen itt fedezhetjük fel a Szentlélek jelenlétének harmadik nagy erejét és hatását. Az apostolok ugyanis azért kapták a Szentlelket, hogy hirdessék az evangéliumot, és hogy mindenki úgy tapasztalja, az ő nyelvén hirdetik Isten csodás tetteit. Az első olvasmány valódi és legkiemelkedőbb értéke talán nem is a Szentlélek eljövetele külső jeleinek leírása, hanem éppen az, hogy elmondja: megkezdődött az Egyház igehirdető tevékenysége. Amikor ugyanis az apostolok megkapták a Szentlelket, az eddig félénken bezárkózók bátran állnak ki és hirdetik az evangéliumot, mégpedig úgy, hogy soha többé, semmi sem rettenheti meg őket ebben a tevékenységükben. Felismerték és jól tudják, ez adja meg az Egyház létalapját. Amíg hirdeti az evangéliumot, addig teljesíti küldetését. És ezt annyira komolyan vették, hogy éppen azért választották ki a diakónusokat a szegények és az asztal szolgálatára, hogy az apostolok egészen az imádságnak és az igehirdetésnek szentelhessék magukat. Az Egyház számos pásztora töretlen hűséggel tett tanúságot erről az igazságról, akárcsak a múlt század magyar egyháztörténelmében. Boldog Apor Vilmos, Mindszenty József és megannyi névtelenül csöndes, de hűséges igehirdetője az Egyháznak, a legnehezebb helyzetekben is boldog munkálói voltak az egy test közösségének. De mindnyájan tudták, hogy töretlen hűségük biztosítéka a bennük működő Szentlélek. Pünkösd ünnepe mindnyájunkban élessze ezeket a gyümölcsöket, melyek hiteles tanúságunk elengedhetetlen mozgatói. Hollai Antal/MK