Puskás Attila: Megismertük és hittük a szeretetet

A kötet szerzője rámutat: Balthasar a Szentháromságban megvalósuló „mindig nagyobb szeretetnek” a fényénél értelmezi a teremtés, a megtestesülés és a beteljesedés titkát. Az isteni szeretet határtalanságát a legteljesebben a Szentlélek dinamikus áradásában szemlélhetjük. „Ő maga személyében az Atya és a Fiú szeretetének túllendülése az egymás iránti kölcsönös szereteten, tanúsítója és gyümölcse ennek a szeretetnek. Az Atyától és a Fiútól oly módon származik a Szentlélek, mint szeretetben történő kölcsönös önátadásuk személyes egysége, és mint e szeretet örök gyümölcsözőségének a csodája vagy ’többlete’ a harmadik személyben. A Lélek az objektív tanúsága személyesen annak a ténynek, hogy az isteni szeretet abszolútként önmagában abszolút kimeríthetetlen, örökké új.”

Puskás Attila mélyrehatóan vizsgálja az irodalomtudósként is jelentős életművet létrehozó Balthasar teológiai esztétikáját, hangsúlyozva, hogy felhasználta a fizikai esztétika analóg alkalmazását a keresztény kinyilatkoztatás értelmezéséhez. Az esztétikai rendben „a lét, az alak belső szférája… megjelenik az alakká formált konkrét létezőben, és átragyogva rajta tetszést kelt. A teremtés rendjében a teremtő Isten szabadon, jóságában és bölcsességében megalkotta a teremtett világot, s a teremtés műveiben kinyilvánította örök erejét és istenségét, felragyogtatta isteni dicsőségét, melynek felismerése és elismerése az ember üdvössége.” A megtestesülés és megváltás kegyelmi rendjében pedig „Isten örök Igéje megtestesül, s Jézus Krisztusban emberként, az engedelmes és szenvedő szolga alakjában nyilatkoztatja ki az embernek Istent, nyilvánítja ki az Atya túláradó emberszeretetét, teszi kézzelfoghatóvá jóságát, sugározza szét isteni dicsőségét, hogy a kereszten az emberért meghalva és harmadnapra feltámadva megmentse a bűn és a halál hatalmából.”  

Balthasarnál szoros összefüggés van a hitaktus és az esztétikai tapasztalat között. Szerinte mind a szép jelensége, mind Krisztus alakja az egész ember állásfoglalását követeli meg. Ahogy egy szép alkotás érzékelése során minden érzékünkkel jelen vagyunk, „és egész önmagunk a szépre adott válasz rezonanciájává válik, úgy, sőt, még inkább igaz, hogy a keresztény hit csakis az az esemény lehet, amelynek során a teljes ember az isteni tartalomra adott válasz terévé válik.” Ennek szellemében „Krisztus ősképéhez hasonulva és Krisztust követve a keresztény hívő ember osztatlanul meg akar felelni Istennek.”

Hans Urs von Balthasar az evangéliumok alapján tényként állapítja meg: „Krisztus alakját mindenekelőtt teljes összhang és arányosság jellemzi. Tökéletesen egybehangzanak szavai és tettei, tanítása és hallgatása, küldetése és egzisztenciája, életének minden mozzanata egyedülálló isteni mérték által megszabottan harmonizál egymással.” Krisztus küldetése isteni mértékű, „egyetemes, mindeneket átfogó, világot megváltó, a bűn és halál hatalmát megtörő, pusztán emberi erővel teljesíthetetlen… Jézus személyében maga az Isten és az ember közötti lényegi ’megfelelés’, a tökéletes összehangoltság, a szövetség megtestesülése.” Jézusban egyszerre van meg az isteni mértékű tekintély, illetve az abszolút alázat, egyszerűség, élete „tökéletes koherenciáról tanúskodik, nincs benne semmi megbicsaklás, visszavonás, kísérletezés.” Minden cselekedetének mindvégig ugyanaz a forrása és célja: „a küldetés teljesítése, az Atya iránti fiúi engedelmességből és az irántunk való szeretetből kinyilatkoztatni az Atya dicsőségét a mi megváltásunkra. E tökéletes egybehangzást megszabó mérték túl van az emberin, egyedülálló és isteni léptékű… Jézus élete önmagában hordozza a szintézist, alak és mélységi alap teljes egységét.”

Ám Puskás Attila elemzésében kiemeli, hogy Balthasar figyelmeztet: mivel Jézusban a mérhetetlen isteni szeretet mélysége tárul fel, ezért ennek meglátásához a szeretet előzetes készségének felébresztése szükséges az emberben. Igaz, hogy csupán az értelmünkkel is képesek vagyunk felfogni Jézus alakjának egyedülálló rendkívüliségét, ám „ennek az alaknak az evidenciája csak akkor tárul fel az értelem előtt, ha az ember engedi, hogy az isteni szeretet megjelenő alakja Jézusban magához vonzza. Az alak akkor látható szubjektív evidenciával, ha e magához vonzó szeretetnek engedve az ember elkezd hinni.” Az embernek tehát el kell fogadnia Isten szeretetét. Ez esetben pedig a kegyelmi fénytől megvilágított értelem nem csupán a kinyilatkoztatás Jézus-alakját és a benne megnyilvánuló feltétlen isteni szeretetet látja, hanem azt is, hogy „ez a Krisztus-esemény a közepe és a titkos iránypontja az egyes ember, a vallások és filozófiák legnemesebb törekvéseinek. Erről a látó hittel elfogadott Krisztus-középpontról körülnézve fény derül arra is, hogy az ember szellemi törekvései mely pontokon, miért futnak zsákutcába, és merre vezet a kiút ezekből.”

Részletesen vizsgálja a kötet szerzője a svájci teológus nagyszombat-teológiáját, melynek alapgondolata, hogy Jézus „mindvégig elmenő szeretetével kereszthalálában és seolban  szállásában megtapasztalta az elgondolható legnagyobb Istentől való távolságot”, ezzel pedig utat nyitott az Atyához minden ember számára. „Nincs olyan hely és állapot, melyet ne járna át kapcsolatteremtő, üdvözítő szeretete; nincs olyan ember, aki szeretetének vonzáskörén kívül esne, s akinek szabad igenlő döntését ne akarná megnyerni magának, az üdvösség számára.” Balthasar teológiája egyensúlyt teremt Isten egyetemes üdvözítő akarata és az emberi szabadság között. Természetesen nem tagadja, hogy a kárhozat reális lehetőség az ember számára, ám rámutat: ha ez megvalósul, akkor az ember alkotja meg magának azzal, hogy végérvényesen kizárja magát az isteni szeretetből. A történelemben és a mindennapokban is számos példa van arra, hogy a nagyobb isteni szeretet nagyobb ellenállást vált ki a bűnös emberből, „ami végleges megkeményedéshez, a Szentlélek elleni bűnhöz is vezethet.” Az isteni irgalmasságnak nincsenek határai az Isten felől, elvileg és egyedül az emberi szabadságnak áll módjában határt húzni a kegyelem működésével szemben, „ám ennek sikeressége véghetetlenül kicsiny valószínűségű az isteni szeretet leleményességét figyelembe véve.”  Mivel az isteni szeretet alakja a kereszt és az alvilág elhagyatottságába alámerülő Jézus, „az isteni szeretet túlsúlya, a kegyelem meggyőző ereje elérheti még az önmagába zárkózó s ezt az állapotot már talán önmaga által is véglegesnek hitt és akart bűnös ember szabadságát is, amikor éppen ott találkozik az isteni szeretettel, ahol egyáltalán nem is számított rá, teljes magára maradottságában.” A svájci teológus számára elgondolható még a halál után is egy olyan leplezetlen találkozás az isteni szeretettel Jézusban, amely áthangolhatja a bűnöst. Mivel Isten üdvözítő akarata és Krisztus megváltása egyetemes, úgy az isteni szeretet dinamikáját követve a keresztény ember reményének is egyetemesnek kell lennie. Balthasar egyetért Aquinói Szent Tamással, aki a Krisztusban megmutatkozó szeretet egyetemességéből vezeti le az üdvözülésbe vetett remény egyetemességét.

Puskás Attila Hans Urs von Balthasarról írt könyve alkalmas arra, hogy megismerve a svájci jezsuita szerzetes teológiáját, jobban higgyünk annak kétségbevonhatatlan igazságában, amit Szent János apostol így fogalmazott meg: „Szeretet az Isten, aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne” (1Jn 4,16). (Szent István Társulat, 2012.)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír