Raffaelle Merthes: Apokalipszis

A film kezdetén Domitianus római császár (Kr.u. 81–96) a szenátussal istenné nyilváníttatja magát. Egyértelmű, hogy ez a keresztények ellenállásába ütközik, hiszen Krisztus követői számára elfogadhatatlan, hogy az egy és igaz Istenen kívül bárki mást istenként tiszteljenek. Domitianus ultimátumot intéz hozzájuk: négy hetet kapnak, hogy, megtagadva Krisztust, térdet hajtsanak előtte, mint isten előtt. Ellenkező esetben halál vár rájuk a birodalom egész területén. A császár hadvezérét, Quintust bízza meg a keresztények majdani legyilkolásával, de előbb ki kell derítenie: mi az igazság Jézus utolsó apostolának, Jánosnak a személyével kapcsolatban? Egyesek a halálhírét terjesztették, mások szerint viszont él, s titokzatos leveleket küldözget az efezoszi gyülekezetnek. Ezzel megkezdődik a keresztények üldözése Efeszozban. Ismeretes, hogy a Jelenések könyve szerint Efezosz egyike annak a hét településnek, amelynek gyülekezetéhez János levelet írt (Jel 2,1–7).

A filmben János Patmosz szigetén raboskodik, itt esik elragadtatásba a Lélek által, s kapja Krisztustól parancsba, hogy írja le mindazt, amit lát. A leveleket segítői révén csempészi ki, s juttatja el a gyülekezeteknek. Az üldözésnek elsőként kitett efezoszi gyülekezet tagjai megosztottak abban a kérdésben, hogy hagyják-e el a települést, vagy maradjanak. Iréne, a szépséges ifjú lány veti fel, hogy derítsék ki, él-e még János, valóban tőle származnak-e a levelek? Iréne bátyja kereskedő, a lány az ő segítségével jut el Patmosz szigetére. A történet romantikus szála szerint Iréne és egy római ifjú, Valerius szerelmesek egymásba. Valerius azonban kettős játékot játszik. A keresztényekhez Quintus megbízásából épült be. Valerius szülei keresztények voltak, de mint az állam ellenségeit, elítélték őket. Valeriust Quintus nevelte fel, a saját fiaként, katonás szellemben, megköveteli tőle a feltétlen engedelmességet. Így azt is, hogy teljesítse legújabb parancsát: keresztényként fogassa el magát, hogy a rómaiak hurcolják el Patmosz szigetére rabként. Itt ki kell derítenie, hogy mi az igazság a János személyével kapcsolatos híreket illetően.

János hófehér hajú öregember, tekintete szelíd, de erőt sugárzó. Egyedül ő van már csak életben Jézus apostolai közül. A rabságban, irgalmat nem ismerő őrzőinek kiszolgáltatott helyzetben is megvalósítja Mestere intelmeit: „Amit megtesztek eggyel a legkisebbek közül, velem teszitek meg” (Mt 25,34–40).

Amikor a hozzá hasonlóan idős, de végletekig elgyengült rabtársa, Szósztanész kezéből az egyik római katona kiveri az étellel teli tányért, amin a többi őr gúnyosan röhög, János feláll, odalép Szósztanészhoz, s szó nélkül átnyújtja neki a maga adagját. Krisztust követő tettét még János ifjú társa, a szintén keresztény Demetrius sem helyesli, mondván: „Így csak még több ellenséget szerzel.” János kérdésére – „Talán bűn, Demetrius?” – az ifjú csak annyit válaszol: „Irigylem az erődet.” János azonban tudja, hogy minden kegyelem, így az erőt is felülről kapja: „Az erő! Az erőm nem belőlem fakad, hanem az Úrból!” János hosszú és küzdelmes életében megtapasztalta, hogy valóban igaz Jézusnak a mennybemenetele előtt tett ígérete: „Veletek vagyok mindvégig, a világ végezetéig” (Mt 18,20).

János a leveleivel, látomásai lejegyzéseivel – amiben Demetrius segédkezik neki –, megerősíti a keresztények hitét az üldözések megpróbáltatásainak idején. Bizalmát teljesen Krisztusba veti, s hirdeti: „Csakis az Úr menthet meg minket. De Ő azt akarja, hogy itt legyek, hogy megtagadjam a nevemet is, tanúságot tegyek mellette… Hiszen nem menekülhetünk az Úr akarata elől.”

János a szeretetet, az Istentől származó teljes, mindenkire kiterjedő szeretetet testesíti meg a filmben, annak szellemében, ahogy azt első levelében olvashatjuk: „Szeretet az Isten; aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten őbenne” (1Jn 4,16).

A szeretetet hirdető és azt a mindennapokban megélő Jánossal és keresztény gyülekezettel szemben ott állnak a hatalom erőszakos, kíméletet nem ismerő képviselői. Idetartozik Domitianus császár, Quorusz, a patmoszi tábor vezetője s Quintus. Utóbbi megdöbben, amikor a császár parancsba adja neki, hogy irtsa ki egy falu keresztény lakosságát, de teljesíti a parancsot. A vidéket beborító lángoló tűz a pusztítást, de a kárhozat fenyegető veszélyét is jelképezi. Az egyik, kezében kardot tartó, vágtató lovast a fény teljesen betölti, mintha Lucifert, a hajdani fényhordozó csillagot jelképezné, aki lázadásával elszakadt Istentől, folyamatos halált, pusztulást zúdítva az emberiségre.

Az áldozatot személyesíti meg a történetben Demetrius alakja: együtt szökik meg a táborból Jánossal, Irénével és Valeriusszal. Az őrök azonban tudomást szereznek erről, s rájuk lőnek. Demetriust eltalálják. A többiek magukkal akarják vinni, de ő nem egyezik bele ebbe, hiszen ezzel akadályozná társai menekülését. Csupán arra kéri Jánost, hogy adja fel neki az utolsó kenetet. Ezt követően a többiek tovább mennek, a sebesült Demetrius pedig, bízva Krisztus irgalmában, megvárja a keresésükre induló rómaiakat, akik kíméletlenül legyilkolják. Demeter így valóra váltja Jézus szavait: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15,13).

A bűneivel való őszinte szembenézés, lelki megtisztulás mutatkozik meg Valerius alakjában. Említettük: Valerius nevelőapja, Quintus parancsára lépett be az efezoszi gyülekezetbe, ahol azonban belészeretett Irénébe. Később ugyancsak Quintus parancsára szándékosan fogatta el magát a római katonák által, hogy kipuhatolja, valóban János áll-e a keresztény gyülekezeteknek írt levelek mögött. Valerius valójában a hatalom képviselője, ám ennek ellenére megvan benne az irgalomra való hajlandóság. A korábban említett, aggastyán korú Szósztanész a leggyengébb és legkiszolgáltatottabb a patmoszi tábor foglyai közül, így a legjobban testesíti meg Krisztus alakját. Amikor az egyik őr bántalmazza, Valerius az idős ember védelmére kel, s megüti a felügyelőt. Ezért büntetésből megkorbácsolják, majd a tűző napon felállított ketrecbe zárják. Miközben Valeriust ütlegelik, János szeme előtt felvillan egy pillanatra a több évtizeddel korábbi jelenet, amikor a római katonák megkorbácsolták Jézust, fejére pedig töviskoszorút húztak (Jn 19,1; 23). János a szeretet és az irgalom szellemében visz vizet a ketrecbe zárt, szomjazó Valeriusnak, aki a halálra készülődik, és bevallja: „Azt hittem szabad vagyok, de nem. Én örökre rabszolga maradok.” János azonban megvilágítja Valeriusnak, hogy a szabadság nem egyenlő a fizikai szabadsággal, sokkal tágabb dimenzióban értelmezendő: „Csakhogy a szabadulásod nem Róma akaratán múlik. Egyetlen római sem tehet szabaddá soha… A láncokat a szívedben hordozod. Magaddal cipeled, bárhová is mész. Önmagadat kell szabaddá tenned.”

Vagyis a valódi szabadság egyenlő Isten igazságának a felismerésével és megvallásával, ahogy azt Jézus mondta. „Az igazság szabaddá tesz” (Jn 8,32).

Valerius az Irénéhez fűződő szerelme és a Jánosból sugárzó szeretet révén ismeri fel bűneit, s jut el a lelki megtisztulásig, a Krisztus-hit őszinte követéséig. Amikor Valerius bevallja Irénének a teljes igazságot, a lány bizonytalan, hogy megbocsáthat-e szerelmének, aki sokáig szerepet játszott előtte, eltitkolva valódi énjét. János azonban felidézi a bűnbánó asszony történetét Simon farizeus házában (Lk 7,36–50), akinek megbocsáttattak bűnei, mert nagyon szeretett. „Iréne! Jézus egyszer azt mondta, hogy Isten annak bocsát meg leginkább, aki a legjobban szeret.” 

Raffaelle Merthes filmjében a történelmi tényekhez hűen a nyílt diktatúrát bevezető Domitianust magántitkára megöli; utódja az összeesküvésben feltehetően résztvevő consul, Nerva lesz, aki amnesztiát ad a keresztényeknek, így rövid szünet áll be Krisztus követőinek az üldözésében.

A film végén a földi halálra készülődő János hite rendíthetetlen abban, hogy a világban folyamatosan zajló, rettenetes események ellenére, nem a halálé és a pusztításé az utolsó szó. Így búcsúzik köréje gyűlt híveitől: „Az Isten mindig győz, barátaim. Győzelme a gonosz felett a mi hitünk gyökere. Jézus szavai mindennap a szemünk előtt válnak valóra és az idők végezetéig valóra fognak válni.”

Raffaelle Merthesnek az idős János apostolról és a Jelenések könyvéről szóló filmje arányosan ötvözi a látomásokat a realizmussal, a teológiai mélységeket a kalandos, romantikus momentumokkal. 

Apokalipszis
Olasz-francia-angol-német történelmi film, 100 perc, 2002)
Rendező: Raffaelle Mertes
Forgatókönyvíró: Francesco Contaldo, Raffaelle Mertes, Gianmario Pagano
Főbb szereplők:
János: Richard Harris
Domitianus: Bruce Payne
Irene: Vittoria Belvedere
Valerius: Benjamin Sadler
Quintus Maximus: Christian Kohlund

Bodnár Dániel/Magyar Kurír