Ráhagyatkozás – 2009. július 13.

A kereszténységen kívüli vallásokban mindig jelen van egyfajta erőlködés, amely arról tanúskodik, hogy szerintük Isten messze van, ezért csak kemény aszketikus gyakorlatokkal vagy súlyos áldozatok árán lehet hozzá eljutni. Ezzel nem értékeljük le a Krisztus eljövetele előtti vallásos gyakorlatokat, mert lehet hogy az ő aszkézisük időnként őszintébb, mint a mi böjtünk. Isten ezt beszámítja üdvösségükbe.

A krisztusi ráhagyatkozás kezdetei már látszanak az ószövetségi népnél, akik nem könnyen, de engedték, hogy Jahve vezesse őket a pusztában. Krisztustól tanuljuk meg a ráhagyatkozás igazi gyakorlatát. Egyrészt önerőből úgyse üdvözülnénk. De itt többről van szó. Arról, hogy a Szentlélekben Isten belénk költözik. Amit ő sugall, azt kell tenni. Persze, amíg ez tudatunk felszínére jut, addig a gonosz is elveti a lelki konkolyt, és nem merjük egészen rábízni életünket Istenre.

Jótetteinket se könnyű Istenre bízni, de bűneinket még nehezebb. Pedig e kettő együtt jelenti egész embervalónkat. Jótetteinket azért nehéz rábízni Istenre, mert külső elismerést várunk. A külvilág elismerő bólintását. De emlékezzünk Jézus szavaira: jótetteitekkel ne hivalkodjatok. A bűneinket pedig azért nehéz rábízni, mert nagyon nehezen megyünk el gyónni. Nehezen tárjuk fel selejtes döntéseinket, mert félünk az igazság gyógyító erejétől.

Emberi döntéseinket a szeretet jegyében merjük meghozni, és hogy melyik mire lesz jó, hagyjuk Istenre.

Sánta János