Recsk – 2009. október 5.

Egyikkel-másikkal sikerült beszélgetnem. Nem is akartam a kötelező katolikus kérdést feltenni, hogy hogyan állnak a megbocsátás szellemével, mert egy részük nyilván nem hívő, de az emlékek felfrissítése után jött az ítélet: ezt nem lehet megbocsátani. Emberileg teljesen igazuk van. Kirívó gonosztettek szenvedő alanyai voltak.

De volt közöttük, akiknek a szavából inkább azt éreztem, hogy nem megbocsátani nem lehet, inkább elmondani nem lehet, mi történt ott. Ezek az immáron idős emberek rendre találkoznak, és biztosan mindig felelevenítik, mit éltek át. Mozog bennem a kérdés, hogy ezek az emberek megbocsátás nélkül fognak meghalni? Biztosan volt már közöttük, mert amikor onnan kiszabadultak, jó részükre még másfajta fogva tartás várt, és hát Krisztus nevét tilos volt kiejteni.

Nem megoldani akarom ezt a nagyon fájdalmas történelmi tényt e két percben; csak annyit mondani, hogy a krisztusi megbocsátás nem mértékegységekhez kötődik, nem úgy működik, hogy egy leégetett ujjért még meg kell bocsátani, kettőért már nem lehet, hanem a Krisztusban újjáteremtett ember már másként tekint az őt ért sérelemre. Imádkozzunk értük, hogy a szörnyű emlékek ellenére, vagy éppen, mert ott is emberek akartak maradni, barátkozzanak meg Istennel.

Sánta János