Remény és reménytelenség – 2007. március 30.

Nyilvánvaló, hogy ezek nem egyforma súlyúak, s nem is arról van szó, hogy semmiféle evilági szépségnek nem örülhetünk. Csak arra figyeljünk fel, hogy ezek mennyire tele tudják szőni életünket. Azt mondják, hogy a szeretet egyik jele az, ha az ember a másik szolgálata során elfeledkezik egy-két testi szükségletről. Olyanról, ami nem bűn, sőt jár is, csak éppen nem az foglalkoztatja, hogy szigorú napirendben önmagának megadjon mindent, hanem a másiknak akar megadni mindent. Azoknak, akik rá vannak bízva.

A remény úgy is kifejeződik, hogy fontosabbnak tartom a másikat, mint magamat, a reménytelenség pedig úgy, hogy mindig magamat helyezem előtérbe a másik előtt. Ez egyfajta félelem, nehogy elveszítsem magam, ezért görcsösen kapaszkodom önmagamba. Saját nézeteimbe, saját időbeosztásomba, saját akaratomba.

A reménytelen ember éppen azzal veszítheti el önmagát, hogy nem tud önmagáról lemondani a másikért. A reményből élő ember viszont el tudja veszíteni magát a másikért, mert tudja, hogy Isten minden látszatnál gazdagabb.

Sánta János