... Renato Boccardo püspököt, a Vatikáni Kormányzóság főtitkárát

– Mindenekelőtt azt emelném ki, hogy ez a keresztény remény fontos jegye. Mikor gyermekeket keresztelünk, hitben való nevelésük felelősségét a szülők, keresztszülők, rokonok vállalják. Ha egy fiatal felnőtt jön az egyházhoz, hogy felvegye a keresztség szentségét, már felelősséggel teszi ezt, egy tudatos választás következtében. A remény jele ez, mint mondottam, mert mikor egy fiú vagy egy leány megkeresztelkedik, tudatában van annak, mit és miért tesz. Remélem, ez meghozza a gyümölcsét az egyház és az egész társadalom számára is.

– Ismeretes, hogy II. János Pál pápa apostoli útjainak előkészítésében Önnek nagy szerepe volt. Milyen emlékei vannak azokról az időkről?
– Egyfelől láthattam az egyház gazdagságát és változatosságát a különböző országokban. Különféle életstílusok közepette is minden keresztény közösség sajátosan tudta kifejezésre juttatni hitét. Másfelől pedig megcsodálhattam annak a szépségét, ahogy az emberek összegyűltek a pápa körül. A Szentatya mint az egység munkása és jele volt, annak dacára, hogy eltérő kultúrájú és hagyományokkal bíró közösségekhez látogatott. A különbségek gazdagsága közepette is az egység dominált a világ legkülönfélébb régióiban. Európában a közös tradíció miatt kisebbek a különbségek, míg Afrikában vagy Latin-Amerikában nagyobbak. Ugyanakkor bárhol is járt a pápa, mindenütt otthon érezhette magát. Péter karizmája volt jelen, mely az egyház minden gyermekét egyesíti maga körül.

– Hogyan tudott szót érteni ezeken a helyeken a pápa a nem keresztényekkel, s megértetni velük az üzenetét?
– Mindenki az élettel való szoros kapcsolatot látta benne. Amit prédikált, azt gyakorlattá is váltotta életében, s ez volt az igazán fontos az üzenetében. A nem keresztények és a nem hívők számára is világos volt, hogy tisztelettel van irántuk is. Ezzel aztán kivívta magának a tiszteletet, s ez volt az ő ereje. Akárcsak az a képessége, hogy mindenki mellé tudott állni, nagy figyelemmel és nagy emberséggel. Tudatában volt a különbözőségeknek, ugyanakkor elkerülte azt is, hogy ezek a különbségek akadályt képezzenek ember és ember között.

– Hazánkban tavaly került sorra a Városmisszió programsorozata. Ön szerint melyek lehetnek ennek a kezdeményezésnek a legfontosabb elemei? Hogyan lehet ezt a folyamatot továbbvinni?
– Én mindenekelőtt az élet melletti hitvallást tartom fontosnak. A mélyben ez az üzenet bújik meg, ez érthető, és az embereket szólítja meg. A nagy beszédeken és kezdeményezéseken túl megvan az a jelentősége is, hogy üzenetével végső soron az életstílust veszi célba. Nagy kihívás volt egyúttal a mai idők keresztényei irányában, hogy életüket a keresztségi hitvallásuk szerint kell élniük. A másik út az, hogy elébe kell mennünk az embereknek, ott, ahol élnek, ahelyett, hogy azt várnánk, ők jöjjenek hozzánk. A missziónak van egyfajta leleményessége is, melynek segítségével a tanúságtétel különféle formái válnak lehetővé, közel az emberekhez, a legszegényebbekhez, a szenvedőkhöz, a nehéz helyzetben élőkhöz, s közölni velük a szeretet ingyenességét. Az ingyenes szeretet – s ezt egy keresztény jól tudja, mivel az Úr azt mondta, hogy „szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket” – pontosan tudja, hogyan lehet kézzelfogható jelét adni ennek a szolidaritásnak és szeretetnek. Az érdekességen túl ez lehetne a végső válasza.

– Miért maradtak ki a Városmisszió folyamatából az olaszok?
– Pontos okát nem tudom, de úgy vélem, Olaszországban is számos lehetőség van a misszióra, hiszen ott él a pápa, s az olasz püspökök nagy reménységgel várják a misszió Budapestről, Lisszabonból, Párizsból érkező gyümölcseit.

Magyar Kurír

Kép: Nagy Nándor