Részletek a Szentatya végrendeletéből

(Nem hivatalos fordítás)

A Legszentebb Háromság nevében. Ámen.

(1979) „Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el a ti Uratok” (vö. Mt 24,42) – ezek a szavak arra a végső hívásra emlékeztetnek engem, amely akkor következik be, amidőn az Úr akarja. Szeretném követni őt, és azt kívánom, hogy mindaz, ami az én földi életemben történik, erre a pillanatra készítsen elő. Nem tudom, mikor következik be, de mint mindent, ezt a pillanatot is az én Mesterem Anyjának kezeibe helyezem: Totus Tuus. Ugyanezekbe az anyai kezekben hagyok mindent és Mindenkit, amivel és akikkel életem és hivatásom összekapcsolt. E kezekben hagyom mindenekelőtt az Egyházat, de nemzetemet és az egész emberiséget is. Mindenkinek köszönetet mondok. Mindenkit kérek, hogy bocsásson meg nekem. Kérem úgyszintén imáitokat is, hogy az Isteni Irgalmasság nagyobbnak bizonyuljon az én gyöngeségemnél és méltatlan voltomnál.

(1979) Halálom után kérem, hogy mondjatok szentmiséket és imádkozzatok értem.

Az idők, amelyekben élünk, kimondhatatlanul nehezek és nyugtalanok. Nehéz – és az ilyen időkre jellemző próbatételekkel terhes – lett az Egyház útja is, a Híveké és a Pásztoré egyaránt. Némely országokban (mint például abban, amelyről a lelkigyakorlat alatt olvastam) az Egyház olyan üldöztetés korát éli át, amely olyan mértékű, hogy semmiben sem marad el az első századokétól, inkább felülmúlja őket, ami a könyörtelenséget és a gyűlöletet illeti. Sanguis Martyrum – semen Christianorum. (A vértanúk vére a kereszténység magja) Ezen kívül pedig – annyi ártatlan ember hal meg, még akár ebben az országban is, amelyikben élünk…

(1980) Szeretném még egyszer egészen átadni magam az Úr kegyelmének. Õ Maga dönti el, mikor és hogyan fejezem be földi életemet és lelkipásztori szolgálatomat. Életemben és halálomban Totus Tuus a Szeplőtlen Szűz által. Már most elfogadva ama halált, bízom abban, hogy Krisztus megadja nekem azon utolsó Átmenetel, vagyis a Húsvét kegyelmét. Bízom abban is, hogy hasznossá teszi annak a legnagyobb ügynek a számára, amelyet szolgálni törekszem: az emberek megváltása számára, az emberiség családja, köztük minden nemzet és nép megmentése számára (közöttük az én szívem különösen földi Hazám felé fordul), azon személyek számára, akiket különösképpen rám bízott – az Egyház javára, Magának Istennek dicsőségére.

(1982) Az életem ellen 1981. május 13-án végrehajtott merénylet bizonyos módon alátámasztotta azon szavak helyes voltát, amelyeket az 1980-as lelkigyakorlat idején írtam. (február 24. – március 1.).

(1982) Annál mélyebben érzem, hogy mindenestül Isten kezében vagyok – és továbbra is az én Uram rendelkezésére állok, Reá bízva magamat az Õ Szeplőtlen Édesanyjában (Totus Tuus).

(2000) Amikor 1978. október 16-án a bíborosok konklávéja II. János Pált megválasztotta, Stefan Wyszyñski bíboros, Lengyelország prímása azt mondta nekem: «az új pápa feladata lesz, hogy az Egyházat a Harmadik Évezredbe átvezesse». Nem tudom, hogy szó szerint idézem-e ezt a mondatot, de egészen biztosan ez volt az értelme annak, amit akkor hallottam. Olyan Ember ejtette ki ugyanis e szavakat, aki úgy vonult be a történelembe, mint az Ezredév Prímása. A Nagy Prímás. Tanúja voltam küldetésének, hősies bizalmának. Küzdelmének és győzelmének. «A győzelem, ha eljön, Mária általi győzelem lesz» – szokta volt ismételni az Ezredév Prímása elődjének, August Hlond bíborosnak a szavait.

(2000) Ahogy a 2000. jubileumi év halad előre, napról napra, hónapról hónapra, zárul be mögöttünk a huszadik század, és nyílik meg a huszonegyedik század. A Gondviselés akaratából abban a nehéz században adatott élnem, amely elmegy a múltba, és abban az évben, amelyben az életem hossza eléri a nyolcvan évet («octogesima adveniens»), meg kell kérdeznem, nincs-e itt az ideje a bibliai Simeon után elismételnem «Nunc dimittis»?

(2000) 1981. május 13-án, a Pápa ellen a Szent Péter téren tartott audiencia alatt elkövetett merénylet napján az Isteni Gondviselés csodálatos módon megmentett engem a haláltól. Az, aki egyedüli Ura az életnek és a halálnak, maga hosszabbította meg az életemet, mintegy újra megajándékozott vele. Azóta még inkább az Övé. Bízom benne, hogy Õ Maga engedi felismernem, hogy meddig kell betöltenem azt a szolgálatot, amelyre 1978. október 16-án meghívott. Kérem Õt, akkor méltóztassék Magához hívni engem, amikor úgy akarja. «Életünkben és halálunkban az Úrhoz tartozunk… az Úréi vagyunk» (vö. Róm. 14, 8). Bízom abban is, hogy amíg megadatik nekem a péteri szolgálatot az Egyházban betöltenem, az Isteni Irgalom az e szolgálathoz szükséges erőt is megadja nekem.

(2000) A harmadik évezred küszöbén állva «in medio Ecclesiae», szeretném még egyszer kifejezni hálámat a Szentléleknek a II. Vatikáni Zsinat nagy ajándékáért, amelynek az egész Egyházzal együtt – különösen pedig a püspökök egész testületével – adósának érzem magam. Meg vagyok győződve arról, hogy még sok nemzedéknek megadatik merítenie abból a gazdagságból, amellyel a XX. század e Zsinata megajándékozott bennünket. Mint olyan Püspök, aki a zsinati eseményekben az elsőtől az utolsó napig részt vett, szeretném rábízni ezt a nagy örökséget mindazokra, akik megvalósítására hivatottak és a jövőben hivatottak lesznek. Én magam pedig köszönöm az örök Pásztornak, hogy megengedte nekem pápaságom egész ideje alatt e nagy ügyet szolgálnom.

Galambos Csaba fordítása

Kép forrása: Virtuális Plébánia