Rónay László: Leletmentés – Katolikus költők a XX. században

A Szent István Társulat idei könyvhetének Stephanus-díját irodalom kategóriában Rónay László kapta. A neves irodalomtörténész, egyetemi tanár legújabb kötetében a XX. századi katolikus irodalom kiemelkedő képviselőinek – többek között Karol Wojtyla, Prohászka Ottokár, Sík Sándor, Mécs László – a munkásságát elemzi, s emellett felvázolja a katolikus irodalomszemlélet kialakulását és fejlődését, külön hangsúlyt helyezve a két világháború közötti vallásos lírára.
Rónay László szerint az író Karol Wojtyla számára az „üzenet” a legfontosabb, az, amit a mű közvetít olvasója számára. Minden alkotásában folyamatot ábrázol, „amelynek valamelyik pontján felvillan a kegyelem elvesztésének drámai érzése, vagy megtalálásának boldog öröme.” II. János Pál pápa a költészetet és a drámát is az elmélkedés, az istenkeresés és az erkölcsi tökéletesedés műfajának tekintette. Így prózaverseiben „az imádság egy modern kifejezési formája testesül meg, olyan lelkiállapot tükreként, amely már meghaladja a köznapiságot, de gyakran még keresi a legszebb, a leghitelesebb szavakat eszményei pontos kifejezésére.” Színpadi alakjai pedig „megállás nélkül vívják küzdelmüket az erkölcs birtoklásáért, olyan életállapot leküzdéséért, amelyben nem korábbi bűneik uralkodnak.”
Prohászka Ottokárt a XX. század első két évtizedének legnagyobb hatású katolikus személyiségének tartja Rónay László. A székesfehérvári püspök irodalmi szerepével kapcsolatban pedig nem csak műveinek stílusbeli és tartalmi gazdagságát méltatja, hanem szervezői munkásságát is, mint az irodalmi intézményrendszer megteremtőjét, új szervezeteinek – többek között a Katolikus Írók és Hírlapírók Országos Pázmány Egyesületének – életre hívóját. A kötet szerzője a krisztusi gondolat áthevült esszéistájának nevezi Prohászka Ottokárt, aki a hitkérdések, a szociális megújulás és a lelki dinamizmus sajátos műfaját alakította ki, s művelte a legmagasabb színvonalon e műfajban. Rónay László korának egyik legmélyebb és legnagyobb misztikusának minősíti Prohászka Ottokárt, aki „úgy élt Istenben, hogy a világban igyekezett minél hatásosabban képviselni, terjeszteni tanítását, anélkül, hogy elveszítette volna vele kapcsolatát. Sőt, inkább mélyebbre hatolhatott így lényegébe, amint ezt evangéliumi elmélkedései is bizonyítják.”
Prohászka Ottokár rendkívüli személyisége és példája meghatározó volt Sík Sándor számára, noha a piarista költő tisztában volt jellemük és egyénségük különbözőségével. Rónay László Sík Sándor líráját elemezve kiemeli: annak egyik legjellemzőbb eleme a természettel való bensőséges, meghitt kapcsolata, „a tárgyakat antropomorfizáló szemlélete, amelynek az volt a lényege, hogy a világ minden szépségét Isten teremtette, s az egyszerű, hétköznapi dolgokban, érzésekben is tetten lehet érni keze nyomát.” Sík Sándor a „szent Egész” jegyében alakította ki saját, modernnek tekinthető líráját, amely tudatában van Isten szeretetének és a világban való jelenlétének. Költészetét folyamatos Isten-közelség jellemezte, s alapvetően fontos volt számára a lélek nemesítése, olyan emberideál felépítése, amelynek tartóoszlopai a megértés és a szeretet.
Az előadóművészként is elsőrangú – Rónay szerint minden idők legnépszerűbb magyar költője – Mécs László, csakúgy mint szerzetes papként, verseiben is az evangélium szociális igazságait kívánta kifejezni, az elesettek, a segítségre, irgalomra szorulók érzésvilágát szólaltatta meg, nevelni akarta az embereket, felvillantva előttük a krisztusi reményt, megmutatni nekik, hogy a „lelki káoszból” csak a kereszténység elfogadása és követése jelentheti a kiutat. Rónay László Mécs László sokat vitatott személyiségét és költészetét elemezve rámutat: „Nem nagyon érdekelte, hol jelennek meg művei, közlésre adta őket fűnek-fának, s ezzel sok félreértést keltett, sok félremagyarázásra adott okot, ugyanakkor fehér reverendájában, kivételes előadói tehetségével azoknak a krisztusi elveknek volt a megtestesítője, melyekre az emberek szomjaztak, s amelyek meglétét a háború és az utána következő forradalmak cáfolni látszottak. Mécs László nemcsak költő volt, hanem Isten szavának gyújtó hatású trombitása.”
Az ismert alkotók mellett Rónay László a kötetében olyan, ma már szinte teljesen elfelejtett költők, írók életútját is bemutatja, mint Mentes Mihály, vagy Ágoston Julián. Előbbivel kapcsolatban kiemeli, hogy nem volt ugyan nagy költő, de csöndes, megértő embersége, mély hite átszövi szinte minden szavát, „s ma is arra int, hogy ne szűnjünk meg a részvétet és a szeretetet gyakorolni.” A sokat szenvedett, a kommunisták által több évre bebörtönzött Ágoston Julián, a pécsi ciszterci gimnázium legendás magyartanára pedig mindvégig megőrizte derűjét, belső békességét, Istenre hagyatkozott a legnehezebb helyzetekben is.
Rónay László rengeteg adatot használ fel kötetében, gyakran személyes élményeit is felidézi, s röviden, de lényegre törően elemzi a bemutatott alkotók műveit. Teszi ezt élvezetes, olvasmányos stílusban, így remélhető, hogy könyve a szélesebb olvasóközönség érdeklődését is felkelti. (Szent István Társulat, 2008.)

Magyar Kurír