Ruini bíboros elmélkedése II. János Pál pápáról

Ruini bíboros a ceremónia keretében mondott elmélkedésében kiemelte, hogy II. János Pál pápa „Isten embere” volt. Az, ahogyan imádkozott, ahogy az evangelizáció és a keresztények egységének ügyéért fáradozott, amilyen gonddal viseltetett mások iránt, ahogy elfogadta a szenvedést: mind-mind életének alapvető döntését tette nyilvánvalóvá.

„E kép felvázolásának kezdetén, közép- és csúcspontjában nem állhat más, mint Karol Wojty³a Istennel való viszonya: ez a viszony már úgy tűnik, erős, bensőséges és mély volt gyermekéveiben is, majd egyre növekedett, erősödött és termést hozott élete minden dimenziójában. A Titok előtt állunk itt: mindenekelőtt a megkülönböztetett szeretet titka előtt, amellyel az Atyaisten szerette ezt a lengyel fiút, önmagához kötötte és megtartotta ebben az egységben, nem kímélve meg őt a megpróbáltatásoktól életében, sőt újra és újra Fia keresztje mellé állította, ám megadva neki a bátorságot, hogy szeresse ezt a keresztet, s a lelki okosságot, hogy általa felismerje önnön atyai arcát.”

A bíboros különösen is kiemelte, milyen nagyra becsülte gyermekségétől kezdve II. János Pál „az imádság ajándékát, ízét és örömét”, s „hű maradt hozzá halálküzdelme órájáig”. Imádsága egyetemes távlataihoz mindig hozzátette „azt a rengeteg embert, mindenféle népekből és helyzetből, akik hozzá fordultak, hogy elnyerjék Isten segítségét, saját vagy hozzátartozóik testi-lelki egészségét: a pápa ezért térdeplője fiókjában tartotta a hozzá érkezett kéréseket, hogy személyesen terjessze őket az Úr elé”.

„Karol Wojty³a személyiségének egy másik vonása, amely ugyancsak az Istennel való bensőséges viszonyából fakadt, a szabadság volt: rendkívüli belső szabadság, amely sok irányban megmutatkozott. ’Lentről’ kezdve, az anyagi javakhoz való viszonyában, hiszen mindig, még pápaként is konkrét és radikális szegénységben élt.”

„Óriási szavai, amelyekkel pápaságát megkezdte – ’Ne féljetek!’ – ugyancsak ebből a hitből táplálkozó belső szabadságból születtek, és a történelem konkrét valóságát nézve ragályosnak  bizonyultak, felszabadították Lengyelországot, és nemcsak Lengyelországot, a félelemből és a politikai, kulturális, szellemi alávetettségből. Ugyanez az Istennel való egység és a belső szabadság tette függetlenné Karol Wojty³át e világ javaitól”, képessé a természet és a művészet szépségeinek, a barátság melegének, a sport erőfeszítéseinek és győzelmeinek megbecsülésére és élvezetére – vagyis segítette őt, hogy teljes, mindenben megvalósuló emberré legyen.”

„A hiteles Isten-szeretet elválaszthatatlan a felebarát iránti szeretettől, az üdvözülése iránti szenvedélyes vágytól. Ezért volt lehetetlen, hogy az az ember, aki olyan intenzíven szerette Istent, mint II. János Pál pápa, ne legyen a testvérek iránti odaadás példaadó tanúja” – mondta Ruini bíboros. – „Élete igazán bőségesen tanúsítja ezt.” „Valójában a szíve a szegényeké, a kicsinyeké és a szenvedőké volt, s ez megmagyarázza azt a mély lelki rokonságot, amelyet Kalkuttai Teréz anya iránt érzett.”

„II. János Pálnak olyan időszakban sikerült megerősítenie az Egyházat hitében, amikor ez egyáltalán nem volt könnyű. A Krisztusba vetett hitnek és az emberek iránti szenvedélyes szeretetnek ez az együttese késztette arra, hogy vállalja fel az emberek és a népek méltóságának és jogainak, egyszóval valódi és konkrét javának védelmét és előmozdítását, akadályokat nem ismerő bátorsággal szegülve szembe azokkal a ’fenyegetésekkel’, amelyek korunkban az emberiségre nehezednek.”

Ruini bíboros végezetül emlékeztetett arra a különleges viszonyra, ahogyan Karol Wojty³a a fájdalomhoz viszonyult, „már gyermekkorától, amikor elveszítette édesanyját, nem sokkal később fivérét és még mindig igen fiatalon, édesapját, és átélte a háború és az elnyomás tragédiáját, megtapasztalva a fizikai szenvedést is, amikor egy német teherautó elütötte, és súlyosan megsérült. Mindannyian megrendülten emlékezünk arra a szenvedésre, amely 1981. május 13-án tört be életébe” – fogalmazott a bíboros. „A pápa szenvedett testében, és szenvedett lelkében is, ahogy egyre inkább arra kényszerült, hogy csökkentse küldetéséhez kötődő kötelezettségvállalásait.” „Betegségét és a fizikai fájdalmat azonban derűvel és nagy türelemmel viselte, hiteles keresztény férfiassággal, kitartóan folytatva, amennyire csak lehetett, feladatai teljesítését, anélkül, hogy másokra teherként rakta volna bajait.”

„Még abban a mély fájdalomban is, hogy nem rendelkezhetett már hangjával, amelyet annyiszor használta eszközül az Úr szavának tolmácsolására, újra teljességgel Mária kezére bízta magát.” „A pápa halála napján, mint egész életében tette, Isten igéjével kívánt táplálkozni, s azt kérte, hogy olvassák föl neki János evangéliumát: a kilencedik fejezetig jutott a felolvasás. S azon a napon is elimádkozta a jelenlévők segítségével mindennapi imádságait: szentségimádást tartott, elmélkedett, s elővételezte a vasárnapi olvasmányos imaórát is. Egyszer csak igen gyenge hangon azt mondta Tobiana Sobotka nővérnek, valóságos őrangyalának: ’Engedjetek az Úrhoz menni’. Azután kómába esett.”

Magyar Kurír