Sabino Chialá: A mai ember egy keresztény szemével

A szerző tényként állapítja meg, hogy válságos időket élünk. Az általános krízisből négy válságpontot emel ki: a személyes identitásét, az érzelmi kapcsolatokét, a társadalmi viszonyokét és a hitéletét. Ám a válság egyúttal hatalmas lehetőség is. A mai embert (ahogyan minden kor emberét) különféle betegségek gyötrik, „de minden kór mögött van egy pozitív történet is, a cselekvő ember méltóságát kifejező kutatás és a fejlődés édes gyermeke, amely adományként, ajándékként, egy új horizont felé nyíló kapuként is felfogható.” Korunk emberének betegségei – szubjektivizmus, instabilitás, individualizmus, elfeledkezés a „Másikról” – hasonló kérdéseket tükröznek, és mivel az Egyház sem tudott ezekre válaszolni, kortársait „jó pásztor” nélküli „elveszett báránnyá” tette, pontosan olyanná, mint amilyennek az evangéliumok leírják az embert (Mt 9,36; 10,616; 15,24; 18,12). Amire szükség van, hogy „bátran és komolyan szembenézzünk azzal a bizonyos bizalmatlan és provokatív kérdéssel (miért?), és próbáljunk meg (magunknak is) választ adni rá.” 

Sabino Chialá három újszövetségi történetet elemez, hogy bemutassa: az egyén által bejárni kívánt útnak – amelynek alapkérdései: kicsoda az ember, mit jelent a másik ember számára, s mit jelent Krisztus számára – három szakasza van.

Péter első levelével kapcsolatban kiemeli, hogy az apostolfejedelem többször is arra kéri a közösség tagjait: ne féljenek, ráadásul olyanoktól kéri ezt, akiket valóban üldöznek, mert a viszontagságok együtt járnak keresztény elhivatottságukkal, hiszen abban a paradox helyzetben kell élniük, hogy „idegenek” és ezzel egyidejűleg „minden ember testvérei.” Az üldözöttség bizonyos értelemben a keresztény lét természetes velejárója, amint erre maga Jézus emlékeztetett: „Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak” (Jn 15,20). Ám a minden teremtményben benne lakozó Krisztus Igéje és a vele való közösség hatékony ellenszere a félelemnek, melyet a gyökereinél lehet és kell legyőzni. „A keresztre feszített és föltámadt Krisztus tanítványa nem fél a világtól, mert az a megváltás helye. Arra hivatott tehát, hogy minden helyzetben, minden eseményben és találkozásban a hit szabadságát élje meg – a történelem bármely pillanatában született is.” Levelében Péter arra buzdít, hogy Krisztus követői a súlyos megpróbáltatások ellenére „szelíden és tiszteletet tanúsítva” legyenek a remény hirdetői, éljenek tudatos és hiteles életet.

Pál apostol Korintusiakhoz írt első levelét vizsgálva a tanulmány szerzője megállapítja: amit a népek apostola kér, az nem az élet iránti hűség és odaadás elutasítása, hanem képesség annak megmutatására, hogy az életben „semmi nem teljesedhet be önmagában, hanem minden egy későbbi teljesség felé nyílik és törekszik.” Nem kerülnünk kell a házasságot, a hétköznapi dolgokat, „de a tőlük való szabadság – továbbá ama mindenen túlmutató valami – tudatában kell vállalni őket. Szabad kapcsolatban élni valamivel vagy valakivel nem a megtagadásukat vagy a feláldozásukat jelenti, hanem annak hirdetését, hogy ez nem minden, hogy van más.” Ez a más pedig nem a korábbi megtagadása, hanem annak kiegészítése, teljessé tétele. Az „… ez a világ elmúlik” kijelentésben nem a földi élet lebecsülését vagy a világvégét jelentő szlogent kell meghallanunk, „ez egyszerűen annak a tudatosítása, hogy minden elmúlik, tehát mindent mulandóként kell szeretni, amit nem birtokolhatunk, mert a múlt gyermeke.” Pál apostol ugyanarra buzdítja a hívőket, mint Péter: a Krisztusba vetett hit logikájától áthatott életükkel tanúsítsák, mi az alapja reményüknek. 

Jézus és a házasságtörő asszony találkozását tanulmányozva a kötet írója hangsúlyozza, hogy magatartásával Krisztus világossá tette: a valódi probléma nem az eljárás, hanem a perspektíva. Ezért az utóbbi megfordítására van szükség, s nem is apró korrekciókra, hanem a megfigyelési pont megváltoztatására. A jelenlévők közül Jézus az egyetlen, aki „ítéletet” mond, vagyis szól az asszonyhoz, „de ezt csak azért teheti meg, mert alulról felfelé nézett rá, méltóságának és értékének megfelelően: előbb teremtményként tekintett rá, és fogadta el, csak azután szólt hozzá.” Ki lehet és kell mondani a szavakat, az „ítéleteket” is, de azok csak akkor válnak jogossá, ha olyan ember mondja ki őket, aki előbb elismerte az emberi méltóságot, aki előbb meghajolt a másik előtt. Ez az, amit az evangéliumok szerint Krisztus minden találkozásában meg akart mutatni: az embernek Istentől, a Teremtőtől kapott méltóságát. A megváltás az emberi méltóság visszanyerését jelenti, amelyben egyidejűleg a Teremtő Isten arca tükröződik vissza. Korunk embere – és minden kor embere – pedig „annak az arcnak a képmása, amely ma is megmutatkozik, és arra vár, hogy megismerjük” (Bencés Kiadó, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír