Sándor István és társai vértanúsága

Az ifjúságot érintő üldözésről szólva meg kell emlékeznünk egy véres perről. 1953. május 23-án kötél általi halálra ítéltek 3 fiatalt, lelkivezetőjükkel együtt. További 7 fiatalt 8–15 év börtönre, s velük 3 szalézi atyát is 10–15 évre ítéltek el.

Az alig ismert perről P. Zsédely Gyula szalézi atya írt egy könyvecskét, majd azt követően a Magyar Nemzet emlékezett meg róluk. Zsédely Gyula könyve ismerteti a Budapesti Hadbíróság „szigorúan titkos” jelzéssel ellátott jegyzőkönyvét, amelyben 16 személyt a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedéssel vádolnak; majd idézi az 1953. május 23-án hozott ítéletet:

Zana Albert, I. r. (rendű vádlott) – 21 éves, kötél
Ari László, II. r. – 22 éves – kötél (később életfogytiglanra változtatták)
Farkas Ferenc, III. r. – 27 éves – kötél
Sándor István szalézi szerzetes, IV. r. – 39 éves – kötél
Hegedűs Hajnalka, V. r. – 16 éves, gimn. tanuló – 8 év
Pál Sándor, VI. r. – 15 év
Hosszú Béla, VII. r. – 15 év
Guzi Imre, VIII. r. – 15 lv
Bodocs Pál, IX. r. – 12 év
Horváth István, X. r. – 8 év
Ruzsinyszky József, XI. r. – 8 év
Pokorni János XII. r. – 12 év

Ádám László kat. lelkész, szalézi tartományfőnök, XIII. r. – 15 év
Varga György Aladár kat. lelkész, XIV. r. – 10 év
Szitkei Károly kat. lelkész, XV. r. – 10 év
Dániel Tibor kispap, XVI. r. – 21 éves – 5 év

A halálos ítéleteket 1953. június 8-án végrehajtották.

Mi is történt? A szalézi atyák rákoscsabai, Clarisseumnak nevezett intézetét, amely árva gyermekeket nevelt, a többi katolikus intézethez hasonlóan feloszlatta a rendszer. Ebben az intézetben dolgozott Sándor István szalézi testvér. Munkás- és iparos fiatalokkal foglalkozott. Amikor az Államvédelmi Hatóság – a kommunista titkosrendőrség – állományát 1949-ben 30 000 főre duzzasztotta, az árva és a munkás gyermekek látszottak a „legmegbízhatóbb kádernek”, akikből jó kommunistát és ávóst lehet nevelni. Közülük a legjobbakat háromhónapos átképző tanfolyamon a „pártőrség” tagjaivá képezték ki. Õk tiszti rangot kaptak, s feladatuk volt a párt – ahogyan akkor hívták: a Magyar Dolgozók Pártja – legfontosabb vezetőinek, Rákosinak, Gerőnek személyes védelme. Zana Albertet s néhány társát tehát először besorozták katonának, majd átvezényelték az ÁVH-hoz.

Ezek a fiatal ávós tisztek az árvaház államosítása és a szerzetesek elűzése után is kapcsolatot tartottak lelkivezetőjükkel. Sándor István testvér – a szerzetesrendek feloszlatása után – gyári munkásként dolgozott. A gyárban a fiatalok közötti nevelő munkájáért „népnevelő elismerést” kapott! Rendszeresen összejártak volt diákjaival és azok néhány barátjával a Clarisseumban vagy magánlakásokon. Sándor testvér atyai szeretettel törődött fiataljainak lelki gondjaival. Azok pedig tudatosan készültek arra, hogy az egyházüldöző diktatúra ellenére katolikus felnőttekké váljanak, és másokat is segítsenek megmaradni hitükben. A fiatal ávós tisztek több barátjukat is megnyerték a hitnek.

Egy „véletlenen” buktak le. Újpest főutcáján, az Árpád úton új kocsmát nyitottak, Pokol Csárda névvel. A bejárat melletti táblán ez állt: Lépjen be a Pokolba! A Clarisseumba, a találkozóra érkező fiatalok vezetőjükkel együtt megállapították, hogy ez a hit kigúnyolása akar lenni. Másnap reggelre a fiúk fekete szurokkal kenték be a táblát. A kocsma vezetői az ÁVH-t hívták ki, s azokat a nyomozókutyák a Clarisseumhoz vezették. Itt fogták el Hegedűs Hajnalkát, az akkor 15 éves gimnazistát, aki éppen odaérkezett. Kínzások által kiszedték belőle a csoport több tagjának és a vezető szerzetesnek nevét.

Alighogy kiadták az elfogatóparancsot, Sándor Istvánt egy jóindulatú ember a pártból értesítette a történtekről. Tartományfőnöke, Ádám László (rendtársaival) előkészítette István testvér disszidálását. A szaléziaknak korábban nyomdájuk volt. Ennek igazgatója hamis iratokat készített számára, s megszervezték az embercsempészt, aki kivezeti őt Ausztriába. István testvér az utolsó pillanatban úgy érezte, nem menekülhet el, amikor tanítványai itthon életveszélyben vannak. Elmondta barátainak, hogy kész a vértanúságra és marad. Ismerősök lakásán (így Dániel Tibor kispapnál) álnév alatt bujdosott, és igyekezett erőt adni övéinek. A kommunista rendszer spiclik ezreire épített. Dániel Tiborék házmesternője is az volt. Neki tűntek fel a Tiborhoz érkező levelek. A leveleket ávós férjével felbontották, és így hamarosan letartóztatták Sándor Istvánt, Dániel Tibort és több szalézi szerzetest. Rövidesen utolértek több fiatalt is.

Rákosi Mátyás a huszonéves ávós tisztek azonnali elítélését kívánta. A koholt, előre megfogalmazott vád ez volt:

Sándor István fegyveres csoportot, összeesküvést szervezett az állam megdöntésére, „be akart épülni az állambiztonsági rendszerbe”.

A koncepciós perekben – szokás szerint – különféle bűntetteket akartak rábizonyítani a vádlottakra, és hogy ezeket beismerjék, kínzásoknak vetették őket alá. Dániel Tibor halálos sérüléseket kapott a kínzások során.

A „Pártőrség pere” c. ránk maradt okiratban olvashatjuk, hogyan jutottak el a halálos ítéletig. 1953 márciusában meghalt Sztálin. Az ÁVH utasítást kapott, hogy minden hűtlenségi ügyet minél előbb „zárjanak le”. Hogy a törvényesség látszatát megtartsák, szükség volt beismerő vallomásra. Mivel ezt kínzással nem tudták kikényszeríteni, azt mondták a vádlottaknak: amennyiben vallomást tesznek, rövidesen amnesztiával szabadulhatnak. Õk erre „bevallották”, hogy bűnösök az államellenes összeesküvésben. Zana Albert a kínzáok hatására „beismerte”, hogy megölt egy szovjet katonát. Nyolc nap múlva – az ígért szabadlábra helyezés helyett – halálra ítélték őket.

Sándor István mindvégig a krisztusi hit tanúja maradt. Sokszor összeverték. Rabtársai tanúsítják, hogy a halálos ítélet tudomásulvétele után is a békét sugározta, s ő tartotta a hitet a többiekben. (A vértanúk nevét emléktáblán olvashatjuk, melyet az újpesti Clarisseum kápolna falán helyeztek el.)

(Tomka Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk, Budapest, 2005)