A Sant’Egidio közösség ünnepe: a találkozásból ma is csodák fakadhatnak

Az Apostolok Cselekedeteinek harmadik fejezetében írja le Lukács evangélista a bénán született ember meggyógyításának történetét. Ez a rövid elbeszélés egyike azon szentírási szakaszoknak, amelyek kezdettől fogva kísérik és táplálják a Sant’Egidio közösség életét: imádságát és szolgálatait. Olyannyira, hogy a közösség nem hivatalos himnusza is ebből vett sorokkal kezdődik: „Nincsen minékünk vagyonunk, pénzünk; nincsen sem aranyunk, sem ezüstünk…”. Boldog II. János Pál pápa is jól ismerte, és ha velünk találkozott, dúdolta is ezt az énekünket. Ezzel köszöntöttük őt, amikor a budapesti Szent István-bazilikában 1991 augusztusában megáldotta a betegeket és a mozgáskorlátozottakat, köztük e sorok írójának tolószékhez között barátját.

Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni zsinat által megújuló egyház mintegy paradigmájaként értelmezte a lukácsi történetet. Az egyház nem tud, és nem is válaszolhat mással a világnak, mint Jézus Krisztus nevével, azaz az evangélium hirdetésével. Nekünk, mint tanítványoknak és közösségnek sem adatik más, mint ez a név. De mi egy név ebben a válságtól sújtott, bonyolult világban? Nem túl kevés? Mégis, éppen ennek a világnak van rá szüksége, hogy – a pápa szavai szerint - az egyház, a tanítványok közössége kézen fogja, és így szóljon hozzá: „A názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj!”.

Ez a szentírási szakasz megmutatja, mekkora hatalom van ebben a névben, az Úr nevében. Az elbeszélés ugyanis a szeretet evangéliumának erejéről szól. Péter és János a templomba mennek, hogy imádkozzanak. Íme, ismét úgy találkozunk az imádsággal, mint minden jótett, minden csoda és megtérés forrásával. Az imádság – ahogy Szolovjov írta - a hívő első műve. A templom Ékes-kapujánál ott találnak egy bénán született embert, aki koldul. Milyen különös egybeesés! A koldussal a templom ékesnek nevezett, vagyis legszebb kapujánál találkoznak. A szegények a világ szemében nem vonzóak. Az imádság fényénél azonban meglátjuk szépségüket. Sőt, széppé tehetik a keresztény közösséget. Emlékezzünk csak Szent Lőrinc diakónusra és vértanúra. A római hatóságok az egyház kincseinek átadását követelték tőle, mire ő a koldusokra, betegekre, bénákra mutatott: ők az egyház igazi kincsei.

Amikor a koldus meglátta Pétert és Jánost, amint épp be akartak menni a templomba, alamizsnáért könyörgött. Pénzt remélt. Mert az ember ilyen. A gazdagok a pénz hatalmában hisznek. A szegények, akiknek semmijük sincs, tudják, hogy ebben a világban mindent, amire szükségük van, csak pénzen lehet megvásárolni. Gyakran a materializmus, az anyagiasság gyermekei vagyunk, ki-ki a maga módján. A hatékonyság rabjai, akik lebecsüljük azt, aminek nincs ára. Olykor lebecsüljük az imádságot, az evangélium meghallgatását és továbbadását, mindazt, ami lelki és nem anyagi.

De mit tehetne a két szegény tanítvány, Péter és János egy születésétől fogva béna koldusért? Péter meg is vallja: Aranyom, ezüstöm nincs”. Mégis megáll Jánossal együtt, elidőzik a koldusnál. Nem megy be rögtön az imádságra, mert nem csak a saját üdvössége fontos a számára, hanem ezé a koldusé is. Avagy, mondhatnánk úgyis, hogy tudja: csak együtt üdvözülhetnek. Nagy tanítás van ebben. A saját megváltásom akkor lehetséges, ha elsősorban a másik ember, különösen a szegény szabadulásának ügyét viselem szívemen.

A megállás, a párbeszéd, az odafordulás szükségesek a csodához. Röviden: a találkozás. A találkozás a szegénnyel szinte már maga is csoda a mi kapkodó világunkban, amikor egymásra is alig jut időnk, hát még a szegényekre! Sőt, a szegényeket gyakran el akarjuk távolítani templomaink elől, utcáinkról, tereinkről. Nem feltétlenül rosszaságból, hanem gyakran a tehetetlenség és a beletörődés érzése miatt. Aranyunk nincs, az ott van a nagy nemzetközi pénzalapoknál, az ezüst pedig talán az államoknál, a kormányoknál. Mi van nekünk, tanítványoknak, közösségnek?

Szükségünk van Péter hitére, hogy bátran kimondjuk, mi az, amink nincs, hogy kimondhassuk ugyancsak az apostol hitével azt, amint van. Amink van, egy név: a názáreti Jézus neve. Ez a név minden. A név Isten népének ősi hite szerint jelenlét hordozója. A szegény tanítványok Isten jelenlét hordozzák. Ebben a névben, ebben a jelenlétben valósul meg a csoda. „A názáreti Jézus Krisztus nevében (állj fel és) járj!" – mondja a koldusnak Péter. Majd „jobb kezénél fogva fölsegítette, mire … egy ugrással talpon volt, és tudott járni”. Mi is, bár kevesen vagyunk, nem vagyunk többség, lehetünk keresztények, azaz elvihetjük Krisztus nevét és jelenlétét azokhoz, akik vigaszra és gyógyulásra várnak. Ehhez szükség van Péter hitére, de szükség van Jánosra, a szeretett tanítványra is. Nem elég a hit, mert nagyobb nála a szeretet. Nem elég kimondani az evangélium szavait. János nem szól ebben a jelenetben. Részvétele talán nem több, mint szeretetteljes pillantás. De szükség van az irgalmas tekintetre, a találkozásra, a gesztusokra. Péter és János együtt képviselik a közösséget. Az Úr kettesével küldi tanítványait. Mi pedig arra kapunk meghívást, hogy legyünk Péter és János, azaz szeretetközösség.

De felismerhetjük önmagunkat a béna koldusban is. Mozdulatlanok és anyagiasak vagyunk gyakran. Ám az Úr szava és jóságos keze a közösség, az egyház által bennünket is elér, fölsegít. Sőt, átalakíthat. A koldus „egy ugrással talpon volt … Velük együtt bement a templomba…, ugrándozott és dicsőítette az Istent.” A nép az egykori koldust alig ismerte föl ebben az emberben, aki új hitet, új lelkesedést kapott. Mi is megkaphatjuk ezt a hitet, ezt az új lelkesedést az evangélium meghallgatásából és a közösséggel való találkozásból azért, hogy továbbadjuk másoknak. Átalakulhatunk, megtérhetünk. A keresztények hitére és lelkesedésére van szüksége hazánknak, Magyarországnak, Európának, a világnak, minden benne élőnek. Kezdve a legszegényebbeken.

Szőke Péter/Magyar Kurír