A Sant’Egidio Közösség zarándoklata Auschwitzba és Krakkóba

                                                               * * *

Egy túlélő, Settimia Spizzichino visszaemlékezéséből, akit húszévesen, 1943. október 16-án, családjával együtt hurcoltak el Rómából:

„Az utazás hatodik napján a hajnali szürkületben megállt a vonat. A nyílt pályán, a pusztaság közepén: egy sínpár, és semmi, de semmi más nem látszott. Csak messze egy nagyobb gyárépület, és körülöttünk mindenütt, sok kilométeren át szögesdrót. Nem tudtuk, hogy magasfeszültségű áramot vezettek bele. Később megtanultuk. Kora reggel volt és nagyon hideg. A katonák kinyitották a vagonokat, és mi kiözönlöttünk; a férfiakat az egyik irányba indították, a nőket a másik irányba. Szívszorongató jeleneteknek voltunk tanúi, amikor a családokat szétszakították. De a katonák kérlelhetetlenek voltak.

Én a karomban vittem Rosannát, tizennyolc hónapos unokahúgomat. „Add ide nekem” – mondta az anyja, testvérem, Ada. „Nem, inkább hagyd nálam, mert elaludt.” Így vitatkoztunk, miközben leszálltunk a vonatról. Végül azt mondtam: „Na, jól van!” – és átadtam neki a kislányt. Nem tudhattam, hogy saját életem és nővérem élete között döntök ezzel. A katonák minket is két csoportba osztottak.

Alighogy a kicsi az anyja karjában volt, egy tiszt megbökött engem a pálcájával: „Arra” – parancsolta. Egy katona megragadta a karomat, és az egyik csoportba lökött, ahol hozzám hasonló korú fiatal lányok voltak, köztük a másik testvérem, Judit is. Anyám és Ada a kis Rosannával a másik csoportban maradt. Nem akartam otthagyni őket, kiabálni kezdtem. Anyám rámszólt: „Ugyan, ne csinálj cirkuszt! Csak nem fognak megölni minket!” A két csoportot két különböző irányba hajtották. Az enyémet a barakkok irányába.

Másnap odajött hozzánk a többi fogoly. Egész másképp néztek ki, mint akiket megérkezésünkkor láttunk. Rongyokba tekert csontvázak voltak, karjukra tetovált számmal. „Hová kerültünk?” – kérdeztük rémülten. „Ez a lengyelországi Auschwitz-Birkenau” – válaszolta az egyik. „Ti honnan jöttök?” – „Rómából” – feleltük. Megkérdezték, hányan jöttünk és kivel. Majd ezt mondták: „Nézzétek! Szüleitek és testvéreitek ott vannak.” Egy fekete füstoszlopra mutattak, amely egy épületcsoportból szállt föl. „Mit  akarsz ezzel mondani?” – kérdeztem. „Ott vannak. Elmentek. Elégtek. Semmivé lettek.”

Bámultam ezekre az asszonyokra, és nem hittem el szavaikat. Nyugodtan váltam el anyámtól, nővéremtől, unokahúgomtól néhány órával ezelőtt; abban a tudatban, hogy hamarosan viszontlátom őket. „Csak nem ölnek meg minket!” – mondta anyám. Most pedig füstté lett? És Ada is, meg a kis Rosanna? „Mit beszélsz?” – üvöltöttem a csontvázszerű asszonynak. „Ez itt az auschwitzi tábor, kislány” – mondta ő a fejét csóválva. „Innen még senki nem került ki élve.”

Ha mi, a túlélők nem őrizzük meg, és nem terjesztjük a történtek emlékét, mivégre maradtunk életben? És mi lesz akkor, amikor mi már nem élünk? Talán elvész majd ennek a gaztettnek az emléke? Ma is történnek szörnyűségek. Háborúk, mészárlások, etnikai tisztogatások... Ezekről hallva mintha újra és újra átélném személyes tragédiámat; mindez emlékezetembe idézi, amint keresztülmentem. Ezért, hogy ilyesmi ne történjen meg soha többé, nem akarom abbahagyni az emlékezést és e történetek elbeszélését. Anyámért, testvéreimért, unokahúgomért. Meggyilkolt barátnőimért…”

Sant'Egidio Közösség/Magyar Kurír