Sant Elia lakóinak húsvétja

Az olaszországi földrengés által sújtott Sant Elia templomának harangjai teljes hangerővel hirdetik húsvét reggelét, noha a harangtorony alig áll a lábán. Alatta, a templom oldalán hatalmas lyuk tátong, melyen keresztül az oltárt látni egy halom törmelék alatt… Szól a húsvéti harang, de kihalt falunak és romba dőlt utcáknak harangoz. A templom előtt lakókocsi, rajta hatalmas tábla és felirat: „Mauro atya” és egy mobiltelefonszám, majd egy másik, sebtében felragasztott cetli: „A húsvéti mise a tendopoliban lesz”.

Tendopoli pedig annyit jelent: sátorváros. Sant Elia sátorvárosa több száz méterre innen, egy mező közepén található. Mauro Orrù atya már ott készülődik, oltárt emel a szabad ég alatt, a kék sátrak között. Az ország észak-keleti részéből érkező mentőcsapat tagjai hatalmas fakeresztet állítanak fel. Három önkéntes az olvasmányt készíti elő. A sátrakból és a lakókocsikból pedig sorra bújnak elő az emberek, jönnek a misére. Húsvét van.

„Nézze, milyen szép – próbál nevetni egy 50 év körüli hölgy –, egy virágos mező közepén ünnepeljük a feltámadást.” Egy idős hölgy bocsánatkérően tiltakozik, amikor énekes könyvet nyújtanak felé: „A szemüvegem ott maradt…” Ott, azaz a romok alatt. Kicsit odébb egy háromgyermekes család kuporog sírva egy padon: mindenük odalett. A mellettük elhaladók szelíden megérintik, együttérzően megsimogatják őket.

De sírnak azok is, akiknek szerencséjük volt, „túlzott szerencséjük”, ahogy egy nyugdíjas házaspár mondja egy épen maradt ház ajtajában: ők elhunyt rokonaikat és barátaikat siratják. A hozzátartozók a 294 halott történetét mesélik, végtelenül, mint egy litániát, melyet soha nem fognak elfelejteni. Annak a diáknak a történetét, aki lelkiismerete megnyugtatására, hogy még legyen ideje ismételni egy vizsga előtt, már vasárnap, a szokottnál 12 órával korábban visszajött az iskolába… Annak az asszonynak a történetét, akit a romok teljesen összezúztak, amint testével védte kétéves kisgyermeke életét… Annak az apának a történetét, akinek három lánya meghalt…

„Húsvét reggelén az asszonyok a követ elgördítve, a sírt üresen találták – mondja Mauro atya a szentbeszédben. – Mi is láttunk köveket, amelyek lezuhantak, gurultak, széthasadtak. És mögöttük mi is tátongó ürességet láttunk… A feltámadásnak ezen a mai reggelén könnyebben sírunk, mint nevetünk.”

Az atya egy hete szüntelenül hallgatja az emberek panaszát. „Összegyűjtöm mindenki könnyeit, de aztán egyedül maradok velük” – mondja. A legnagyobb próbatétel mégis az volt a fiatal pap számára, amikor egy lakókocsiban találta magát romba dőlt temploma előtt. „A húsvétra gondoltam, arra, hogy mennyi mindent előkészítettünk már rá, hiszen ez az év legfontosabb pillanata, és a kislányra, akit akkor kereszteltem volna. Az ilyen pillanatokban ébred rá az ember, hogy mi fontos és mi nem.”

Ezen a vasárnapon Mauro atya legelőször is megnyugatni igyekszik a híveket: „A feltámadás pedig el fog jönni, meglátjuk majd a harmadik napon, még ha most nehéz is hinnünk benne.” Arról is beszél, hogy a hívek közössége most újjá alakul és megerősödik, hála annak a rengeteg segítségnek és egymás felé fordulásnak, mellyel egy hete az emberek egymás iránt viseltetnek. És hála a sok mosolynak, mellyel az emberek vigasztalják egymást. „Mert nem csak ennyi könnyet, de ennyi mosolyt sem láttam még” – mondja az atya.

Magyar Kurír

A kép illusztráció.