Sólyom László üzenete a Pécsi Egyházmegye jubileumára

Excellenciás Püspök Úr, Tisztelt Ünneplő Közönség!

Nagyrabecsüléssel, szívből köszöntöm az ezer éves pécsi püspökséget! Azzal a tisztelettel, amelyet egy évezred történelme előtt érez az ember; és annak tudatában, hogy az egyház időszámításában más a mérték. Hiszen itt, alattunk állnak a kereszténység előző ezer évének emlékei, a katakombák és ókeresztény sírkápolnák; a jövő perspektívája pedig, innen, a templomból nézve, az örökkévalóságba ér.

De mert a pécsi egyházmegye története a kezdetektől máig, egyben Magyarország története is, kíváncsisággal is fordulunk e felé az ezeréves történet felé. Vajon hogy válaszolt a pécsi egyház a történelem kihívásaira, amelyeket hol a magyar állam és a magyar nép sorsa, hol pedig az egyetemes egyház élete és annak változásai vetettek fel?

Ne higgyük, hogy erről a sokszoros és bonyolult kölcsönhatásról valaha is objektív és általánosan érvényes ítéletet mondhatunk! Ahogy erről beszélünk, elsősorban ránk és korunkra lesz jellemző. Óvatosságra int ebben maga a pécsi székesegyház épülete. Engem például mindig megnyugvással töltött el, hogy az alapok a Szent István-kori bazilika óta mégiscsak megmaradtak. Ezek rajzát kerestem az altemplomban, vagy az épület tömegében. De minden kor, amely hozzáépített, vagy átépített, meg volt győződve a maga igazáról. Számomra a neoromán stílus lélektelen maradt, s legfeljebb egy korszak tanácstalanságát közvetítette. S ha már erre a személyes területre merészkedtem, el szeretném mondani, hogy a kétezredik, jubileumi év megváltoztatta érzéseimet. Az akkor feltett nagy bronzkapu, s mindenekelőtt a szőlőtőkés külső kapu – bármilyen kis részlet is – egyszerre az élet jeleként sugárzott ki az egész épületre.

Relatív és a mához kötött szemléletünkkel is igaz azonban, hogy a pécsi egyházmegye mindig osztozott az ország romlásában és megújulásában is. A feladat ma sem kisebb, mint ezer éve, a püspökség megalapításakor volt, és mint a sok-sok újrakezdés idején. A legutóbbi újrakezdést már együtt éltük, illetve éljük meg. A rendszerváltás után esszenciális probléma volt, hogy ne ott folytassuk, ahol korábban abbamaradt. Tudjuk, milyen nehézséget jelentett ez a kísértés az egyházon belül is. A pécsi püspökség ezeréves jubileumán hadd fejezzem ki reményemet, hogy itt is meghallják az egyház tanítását a valóban nagy szemléleti, lelki fordulatot követelő ügyekben. Ne érezzék furcsának, hogy államfőként kívánom ezt! Hiszen az ökológiai katasztrófa kapujában mindenkinek segít a teremtett világhoz való viszonyunk meggondolása és megváltozása. Ugyanígy a gazdasági rendben is közös javunkra vezet, ha az igazságosságnak megfelelően gyakorolt szeretet érvényesül.

A püspökség szép könyvet adott ki ezeréves történetéről. Abban követhetjük, hogyan élt együtt és hatott egymásra az egyházmegye a „világgal”. Egyes korszakban hatalmi és gazdasági tényezőként, máskor és másként szellemi központként. Milyen volt a hívek vallási élete? S képet kapunk az egész egyházmegyéről, nemcsak a püspöki székhelyről. Tanulsággal olvashatjuk, hány kiemelkedő püspök is kormányzott itt! Személyükön és alkotásaikon keresztül különösen kirajzolódik, milyen nagy teljesítményt nyújtott a pécsi püspökség két fontos területen, a műveltségben és a szolidaritásban.

Mindenki ismeri Janus Pannonius és Klimó György nevét, jelentőségét, talán olvasta is a költőt, és volt hazánk első nyilvános könyvtárában. De a többi püspök alapításai, könyvei, iskolái a maguk korában fontos hozzájárulások voltak az ország kultúrájához. Engedjék meg, hogy ismét egy emléket idézzek fel: gyermekkoromban még működött a székesegyházi énekiskola, még hallottam őket énekelni.

Pécsi sajátosságként említik a többnyelvűséget. Számos régi útleírás csodálkozik azon, hogy a székesegyház különböző oltárainál más-más nyelven szólnak a hívekhez, hogy a városba özönlő búcsúsok milyen sok nyelvet beszélnek. A háború után ebből, sajnos, szinte csak emlékek maradtak. De éppen ezért kérem a Püspök Urat, hogy óvjuk és gondozzuk, ami megmaradt: adjon horvát papot a horvát falvaknak, és sváb papot a sváboknak! És – teszem hozzá hangsúllyal – cigányul tudó papot a cigányoknak. Ez a jövőt tekintve az egyháznak is, és az államnak is érdeke, olyan probléma, amelynek a megoldásából az egyház egyszerűen nem maradhat ki – mint ahogy minden nagy történelmi feladatban eddig is része volt.

És máris itt vagyunk a másik tennivalónál, a szegényekkel való közösségvállalásnál. A milleneumi évkönyv sok püspök dicséretes jótékonyságáról emlékezik meg. A feladatok sorolása helyett hadd legyek megint szubjektív! Számomra a jótékonykodó, mindenét odaadó püspök alakja Virág Ferenc püspök. Mindig nagy szeretettel gondolok rá, akit az egész város jótékonyságáról ismert, és aki közismerten rengeteg embernek segített. Családunkban is sok ilyen történetről hallottam.

Püspök Úr, Tisztelt Ünneplő Hívek és Ünneplő Közönség!
A pécsi egyházmegye milleneumán köszönetet mondok mindazért, amivel a pécsi püspökség Magyarország történelméhez és javához hozzájárult. Jogilag egymástól elválasztva működünk, és ez jól van így. De történelmünk és reményünk a jövőben is elválaszthatatlan marad.

Sólyom László