Spányi Antal homíliája a magyarok sebeinek gyógyulásáért bemutatott szentmisén

A szentmise elején:

A Szentírás bátorít minket. Imádkozzunk! Imádkozzunk örömünkben, fájdalmunkban, Istennek hálát adva. Imádkozzunk, ha bűnbeestünk és bocsánatot szeretnénk kérni Tőle, imádkozzunk, ha látjuk embertársunk szükségét, imádkozzunk mikor átéljük fájdalmainkat, egész népünk fájdalmát.

Imádkozunk ma, csatlakozva Szent Istvánhoz, e föld első szent királyához, a magyar szentekhez: az engesztelés, a karitász, a családi élet, az ifjúság nagyszerű példaképeihez, a szentéletű püspökökhöz és papokhoz, akik Egyházért és nemzetért vállalták a börtönt és az üldöztetést, sőt a mártíromságot is, ha kellett.

Imádkozunk most itt, Székesfehérváron, ahol a szent király imádkozott, ahol annyi remény ébredt a koronázások ünnepén és annyi bánat sűrűsödött össze királyaink temetésekor. Imádkozzunk itt e magyar föld megszentelt városában, ahol királyaink törvényt láttak, és ahol megszületett az Aranybulla, mely törvényt szabott oly sok nemzedék életének. Hittel és reménnyel, bizalommal kérjük Isten kegyelmét sebeink gyógyulásáért, önmagunkra találásunkért, a jelen és a jövő nemzedékek magyarjaiért.

Evangélium után:

A Teremtés könyve leírja, az ember örömben és békében, Isten közelségét megtapasztalva élt, a bűnbeesés miatt azonban mindezt elvesztette. Reménytelenné vált léte. Súlyos sebet kapott Ádám és Éva, és velük az egész emberi nem. Elveszítettük Isten közelségét, ellenünk fordult a világ és mi emberek is egymás ellen fordultunk. A Teremtés Könyvéből jól ismerjük a szavakat: „arcod verejtékével eszed kenyered… vagy a „fájdalommal szülöd gyermeked.” Tragikus, bár nem meglepő, hogy a legnagyszerűbb áldások válnak átokká és teherré az Istennel való szakítás következtében. Sík Sándor írja „keresztútja” XIV. állomásánál „Sötét dolog embernek lenni”.

De közvetlenül a bűnbeesés után hangzik el az Õsevangélium szava, amely reményt, kiutat mutat: Jön a Megváltó, lesz Szabadító! Isten beleavatkozik a történelembe, nem hagyja elveszni az embert, megszabadítja őt. A próféták újra meg újra ezt hirdették az embereknek, erről szólt az üdvösség története az ószövetség idején.

Izrael népében a hit és a remény középpontja volt a várakozás Isten uralmára, amely üdvösséget hoz majd minden embernek és gyökeresen átalakítja az ember állapotát. Ez az örömhír adott nekik erőt, ez gyógyította sebeiket.

Sebek nélkül nincs emberi élet. A fájdalom elkíséri az életünket mint fizikai valóság, viselnünk kell a fájdalmak keresztjét, akkor is, amikor fájdalommal éljük át az elválást, a halált. De az Istenhez kapcsolódni akaró ember lelkében ott a remény is és benne a gyógyulás lehetősége, az Úr segítő és megerősítő, gyógyító kegyelme.

Mi magyarok sok és fájdalmas sebet kaptunk, sok és fájdalmas sebet hordozunk. Fájdalmunk Trianon fájdalma, amikor országunkat megcsonkították, amikor nemzetünk testét darabokra tépték. Családok kerültek idegen hatalom kényének – kedvének kiszolgáltatva, ellenünk heccelt nemzetek fiainak kiszolgáltatva, tőlük megalázva nap nap után. Olyan helyzetbe kerültek, amikor még a magyar szó is büntetendő lett, amikor a magyar ima, a magyar szentmise sem volt lehetséges, mert nem engedték.

Fájdalmunk, hogy két éve az emberi manipulálás és hazug politika elhitette e nép fiainak jó részével, hogy nem adhatja meg azt, amit most készül majd Románia megadni minden románnak: a magyarsághoz való tartozás élményét, annak jogi keretét a honpolgárság megadásával. Mennyi sebet, mély sebeket kapott ekkor az elszakított magyarság. Még nehezebb keresztet, mint a korábbi. Hisz a megalázottságban eltelt évtizedek keresztjeit idegenektől kellett elviselniük, de ezt a sebet magyar a magyartól kapta! Fájdalmas, hogy mind emögött a hazugság, az önző napi politikai célok húzódtak meg. Sok szív, sok lélek fájdalmas csalódással élte meg azt, amire nem számított, határainkon innen is, és nemcsak a határainkon túl. Fájdalmas, hogy ezért még senki nem kért bocsánatot, hogy ezt a bűnt senki nem bánta meg, annak jóvátételét senki nem kezdeményezte.

Fáj, hogy azok, akik a szocializmus kiszolgálásával életeket oltottak ki és nemzetgazdaságot tettek tönkre, akik jelentéseket írtak és ilyenekre kényszeríttettek másokat, akik egy hazug rendszer haszonélvezői voltak, nem lettek megnevezve, nem kértek bocsánatot, így nem is kaphattak bűneikre bocsánatot mindezidáig.

Fájdalmunk az akkor elkezdődött – vagy inkább folytatódott? – morális válság és annak minden fájdalmas megmutatkozása, annak nyoma és hatása az életünkre.

Fáj az ország s a nép gyalázása durva és közönséges szavakkal, fáj a megszerzett és esküvel vállalt munka elhanyagolása és az annak következtében beköszönő, egyre mélyülő gazdasági válság, mely annyi nehézség valóságát hozta és hozza életünkbe.

Fáj az erővel való visszaélés és brutalitás kitüntetéssel való elismerése. Fáj az ártatlanok meghurcolása, súlyos bántalmazása és fáj a jóvátétel elmaradása.

Fáj a Kádár-rendszer hangjának újbóli felerősödése, a bizalom elvesztése, a hazugság jelenléte mindennapjainkban.

Fáj a számunkra fontos és szent eszmék lejáratása, a médiumok kisajátítása és általuk a gyalázatos rágalmak terjesztése. Az értéktelen életfelfogás médiumok általi terjesztése, a fiatalok megfertőzése ezekkel az eszmékkel, a magyartól idegen életszemlélet, világszemlélet, divat meggyökereztetése.

Fáj, hogy kiszorulni látszunk a magyar gazdaság: a mezőgazdaság és az ipar irányításából, hogy egyre jobban kiszolgáltatottá válunk idegen akaratoknak. Hogy sok fiatal, jól képzett szakember családjával együtt idegenben, szülőföldjétől távol kénytelen megélhetést keresni magának és családjának, és hogy őket már aligha várhatjuk vissza, legfeljebb csak látogatóba.

Fáj, hogy így fogy a nemzet, egyre kevesebben vagyunk, és hogy a nemzethalál víziója mára reális veszély lett.

Fáj, hogy Prohászka püspök fényképe mind a mai napig ott van a Holokauszt Múzeumban azzal a történelmet hamisító felirattal, hogy ő az antiszemita mozgalom vezéralakja volt…

Fáj vezetőinknek sok megígért, és be nem teljesített ígérete.

Fáj, hogy morális válságba süllyedtünk, hogy hiteltelen a felemelkedés reményét ígérő áldozatvállalásra való buzdítás, fáj a nagycsaládosok elszegényedése, az öregek kiszolgáltatottsága, a hatalom hatalommal való visszaélése.

Fáj egyházaink iskoláinak, óvodáinak és szociális, egészségügyi intézményeinek kilátástalan anyagi helyzetbe való taszítása, fáj a társadalomnak ezzel kapcsolatos félretájékoztatása.

Sebeinket hosszan lehetne sorolni. Tele vagyunk fájdalommal és keserű csalódottsággal. Ez a magyar sors? Hisz mennyire jellemző lett ez a világszemlélet ránk. Talán mégsem azért, mert pesszimista nép vagyunk, hanem mert túl nehéz a magyar sors.

Advent van. Az idő, melyben emlékezünk a régi nemzedékek várakozására, akik remélték: az ősevangélium valóra válik, Isten elküldi a Messiást, Õ eljön és megszabadít bennünket. Nemzedékek váltották egymást ebben a hitben, Ez a hit adott erőt oly sok reménytelen helyzet túlélésére, a reménytelenségben is megmaradni reményben, megmaradni igaz magyarnak.

Mi tudjuk: eljött a Megváltó, földre jött az Úr Jézus, és ő megszabadít minket. Megszabadít a legsúlyosabb sebünktől, a legrosszabb fájdalomtól, a bűneinktől. Mert Õ magára vette a mi bűneinket, a mi sebeinket ő hordozta, keresztjeink nagyobb részét Õ viseli.

Reményben kell élnünk. Emelt fejjel kell járnunk életünk útját, erősnek kell lennünk, egymást is erősítenünk kell. Így csatlakozhatunk nemzetünk nagy imádkozóihoz, azokhoz, akik annyi bajon és vészen átsegítettek, megőriztek bennünket, a magyar szót, a magyar haza földjét: a szent királyhoz, Prohászkához, e város boldog emlékű püspökéhez, és a sok névtelen hőshöz, Istent szerető magyarhoz.

Isten akit szeret, azt megpróbálja. Sok nehézséget éltünk át, sok keresztet hordoztunk. Sok sajgó sebünk van. Õseinkkel mondjuk a régi imát: Most segíts meg Mária, Magyarok Nagyasszonya! Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem szűnik meg!

Ima nélkül nem fognak begyógyulni sebeink, azokat újra felszakítani nincs értelme. De az imán túl, annak segítségével tennünk is kell. Összefogni, áldozattal is szeretni, világos fogalmakkal tanúskodni arról, ami nekünk fontos és szent, vállalni a kiállást, még ha meg is támadnak érte, az igazságért kiállni! Egymást védeni, egymást segíteni! Ez a feladatunk. Igazságosabb és testvériesebb társadalmat építeni! Ehhez sok ima kell, és emberi kiállás. Ha ezt tesszük, nem hiába kérjük majd: Isten, áldd meg a magyart!

Legyen ez az advent sebeinket gyógyító, önmagunkra találó, egymás felé odaforduló, erkölcsben megújító szent ideje életünknek! Legyen megbátorodásunk kezdete, a hitben való megújulás ideje, a hit öröméről való tanúságtétel ideje, hogy legyen a magyar földön e népnek és e hitnek jövője.

Ámen