Spányi Antal püspök beszéde az új vértanúk imaóráján

Hazai – 2009. április 6., hétfő | 12:37

Elhangzott 2009. április 3-án, pénteken Budapesten az Egyetemi templomban.

A magával elfoglalt ember napi küzdelmeiben önmagáért, esetleg családjáért, szeretetteiért harcol. Másra alig figyel, mert idejét, erejét leköti e világ, Valószínű kevés öröme lehet, sok sóvárgása, még több nyugtalansága. Alig hiszem, hogy felfogja, mit is jelent az az igazság, hogy ha az ember megtartja önmagának életét, elveszíti, de ha meri Krisztusért elveszíteni, akkor megtalálja azt.

Megdöbbentő túlzásnak éreztem, amikor boldog emlékű II. János Pál a XX. századot a vértanúk századának nevezte. Szónoki fordulatot gondoltam szavai mögött. És még jobban megdöbbentem, amikor utánanézve a tényeknek, szembesülnöm kellett a szomorú valósággal: a kereszténység a XX. és a XXI. század legüldözöttebb vallási közössége! Keveset hallani erről, keveset beszélnek, hírek csak elvétve kerülnek a lapok hasábjaira.

Lelki közösséget alkotunk nemcsak az elmúlt korok vértanúival, de kortársainkkal is, akik életük odaadásával pecsételik meg Jézushoz fűződő, hitből fakadó szeretetkapcsolatukat. Ilyen áldozat megtételére csak az odaadott életű ember képes. Az így élő ember békét hordoz szívében, amit a világ el nem vehet tőle, az ilyen ember szíve a személyes kapcsolat örömét hordozza, ezért még a szenvedésben is békét és örömet hordoz szívében. Megdöbbentőek a régi vértanúakták tanúságai erről, de kortársaink helytállása is ugyanabból a hitből és reményből fakad.

A hősiesség forrása az a szeretet, amit Jézus főpapi imájának szavaiból és egész életéből érezhetünk meg. Aki azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen. Az élet pedig nem a világ javaiban való bővelkedést jelenti, hanem az Isten szeretetét, és az ő szeretete miatt az ember szeretetét. Ennek látjuk csodálatos és tiszteletreméltó példáit a vértanúk életében.

Az egyház mindig tisztelettel fordult azokhoz, akik életüket adták hitük igazságáért. Nekünk ehhez a megszentelt hagyományhoz kell ragaszkodnunk, ezt kell folytatni. Kérhetjük vértanúink közbenjárását, segítségét mindennapi küzdelmeinkben, de arra is késznek kell lennünk, hogy kövessük életpéldájukat.

Nem tudom, kinek kell vérével is tanúskodni, kinek jut a végsőkig való kitartás feladata, de biztos, hogy tanúságot tenni mindannyiunk közös feladata. Az odaadott élet szépségét, a hit erejét, a remény erőt adó valóságát, a másikat szerető felebaráti szeretetet tanúsítani kell. Olykor megnemértés és gúny között, mintegy vértelen életáldozatot.

Nem félelemmel kell utunkat járni. Az odaadott élet örömben telik. Erre az örömre hív Jézus főpapi imájában, melyben imádkozik minden követőjéért, mindnyájunkért, személyes szeretettel, isteni örömét hagyva ránk. Ezzel a szívünkben még a világ megnemértését vagy akár gyűlöletét is legyőzhetjük. A Jézussal élt élet, még ha a világ szerint gondolkodó emberi ítélet szerint kudarcos élet is, teljes élet és hatékony élet.

Ahogy az első keresztény századok vértanúinak vére mintegy új keresztény nemzedékek magvetésévé vált, a mi korunk vértanúinak áldozata is gyümölcsöt hoz. Gyümölcse pedig nemcsak az egyén üdvössége, ahogy azt egyházunk is tanítja, hanem a világ és benne az emberek emelkedése, lelki gazdagodása, Isten Országának építése is.

Köszönjük meg hát Isten szeretetét, mely erőt ad a vértanúságra is, köszönjük meg a végsőkig kitartó hitvallók állhatatosságát és kérjük, hogy példájukból erőt merítve, Isten kegyelmét befogadva mi is igaz tanúságtevők legyünk, akik a világot és benne minden testvérünket Isten felé segítjük.

Ámen.

Magyar Kurír