Spányi Antal püspök szentbeszéde Prohászka Ottokár újratemetésének évfordulóján, Székesfehérváron

Krisztusban szeretett testvéreim itt, Székesfehérváron, és szeretett testvéreim, akik a püspöki konferencia rádióján, a Magyar Katolikus Rádió hullámain keresztül velünk most imádságos lelki közösséget alkotnak!

Ünnepelni, megerősödni jöttünk össze, példát venni a nagy püspök életéről, s Jézus köré gyűlni, a köré a Jézus köré, aki Prohászka püspöknek élete, mindene volt. Jézus szavait hallottuk, s olyan jól estek ezek a szavak nekünk. Amikor annyi elutasításban van részünk, és annyi egymásnak feszülést tapasztalunk a világban, Jézus az egységért imádkozik, hogy egyek legyünk, hogy egymásra találjunk, hogy szeretni tudjuk egymást és mindenkit. Az elutasítás világában hallottuk az ő szavát, aki azért fohászkodik, hogy övéi vele legyenek, ott legyenek mind, ahol ő van. Minden korok minden Krisztust szerető embere legyen részese az atya boldog országának. Hiszem, hogy minden jó szándékú, lelkiismeretére őszintén hallgató, s lelkiismeretének szavát egyenes élettel követő ember otthont talál, befogadást a mennyek országába. A keresztény ember természetes célja, hogy életében Jézus szavai beteljesedjenek, éljen a szeretet egységében, s elérje természetfeletti célját is: eljusson oda, ahol most maga Jézus van. Jó hallanunk e szavakat, amelyek vigasztalnak, megerősítenek, erőt adnak, utat mutatnak.

Ma, Prohászka püspök újratemetésének évfordulóján, azért jöttünk össze, hogy Isten eme boldog emlékű emberével egységben legyünk, tőle tanuljunk és neki örüljünk. Örüljünk annak, hogy hitünk szerint ő már az Úrnál van, és kérjük, imádkozzon értünk, hogy mi is oda érkezhessünk Krisztus mellé, földi életünk, zarándokutunk végén.

Prohászka püspök 1927. április 2-án hunyt el Budapesten, ahol az Egyetemi templom szószékén, szentbeszéd közben érte őt az az agyvérzés, amelyből már nem tudott magához térni. Holttestét ideiglenesen Székesfehérváron, a Szentháromság temető sírkápolnájában helyezték el. Már ekkor elhatározták, hogy méltó emléket állítanak neki. 1938. május 30-án exhumálták, fölemelték földi maradványait, s ünnepélyes menetben a székesegyházba kísérték, ahol a beszentelés után a Szent Anna-kápolnában ravatalozták fel, s a hívek sokasága ott róhatta le kegyeletét a „város angyalának” földi maradványai előtt. Innen indult 68 évvel ezelőtt a menet, június 1-jén – az „aranyvonattal” Székesfehérvárra hozott Szent Jobb jelenlétében – a Fábián Gáspár által megtervezett és felépített fogadalmi emléktemplomba, amit ma az országban mindenfelé mint Prohászka-templomot emlegetnek. Az ott felállított, Orbán Antal szobrászművész által készített gyönyörű síremlékbe helyezték Prohászka püspök koporsóját. A menetben és a szertartáson ott volt Angelo Rotta pápai nuncius, aki 35 000 ember előtt mondta el a szentmisét a püspöki palota előtt, melyre különvonatokkal érkeztek a püspök tisztelői az ország minden részéről. Természetesen részt vett ezen ünnepi szertartáson a püspök-utód, Shvoy Lajos, de itt volt Serédi Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek, s az egész Magyar Katolikus Püspöki Kar. Jelen voltak az állami tisztviselők, vezető emberek, megyei és városi elöljárók. Sírját azóta is zarándokok sokasága keresi fel, hogy kérjék égi közbenjárását.

Hiába próbálták elfeledtetni, elhallgatni őt, a hívek emlékezete és szeretete egyetlen percre sem felejtette el csodálatos alakját. Ebben a Prohászka-évben, amikor különféle rendezvényekkel próbáljuk az ő személyiségét, gazdag munkálkodását egyre jobban megismertetni az egész társadalommal – igaz alakját mutatva fel –, emlékezünk arra a lelki-szellemi gazdagságra, amely az övé volt, s általa a miénk is lehet.

De a keresztény ember sohasem csak emlékezni akar. Tanulni is szeretnénk a nagy püspöktől, Isten emberétől, Magyarország tanítójától és apostolától. Õ valóban Isten embere volt. Nem kereste az emberek tetszését, csak az Istenét. Nem hallgatott az evilág szerinti okosok földi bölcsességére, csak a Lélekre, s lelkiismeretének szavára. Élete az egyház megújításának szolgálata volt, különös tekintettel a szociális munka terén. Segítette a kicsiket, a szegényeket, lehajolt az elnyomottakhoz, szolgálta a lelkeket, fáradozott az emberek üdvösségén, szerette az egyházat, és szolgálta szeretett népét, a magyarságot. Sokat bántották, sok megnemértésben volt része, de jellemes emberként nem ingadozott. Nem evilághoz akarta magát igazítani, nem emberek elismeréséért fáradozott, rendíthetetlen jellemként. Szilárdan járta az útját, amelyen Isten lelke vezette. Maga írta 1902-ben Az igazság napszámában c. írásában, „Vádolnak szocializmussal, antiszemitizmussal, radikalizmussal, ki ezzel, ki azzal, ahogy jön. Természetesen aszerint, amint elevenjükre tapintunk, s egyéni vagy osztályérdekeiket veszélyeztetjük. Kijelentjük, hogy nekünk ez egészen mindegy. Ránk nézve a dolgok nem a nép, hanem a közügy, s nem a részleges érdek a döntő, s ezért útjáról bizonyosan egy paraszthajszállal sem fog eltéríteni.” Nem is tért el céljaitól, s ezért még ma is támadások kereszttüzében áll. Ezért állítják róla a Páva utcai holokauszt kiállításon, hogy az antiszemita ideológia vezéralakja volt, s ezért tanítják akár érettségi tételként is Prohászka állítólagos antiszemitizmusát. Anélkül, hogy a történészek objektíven, részrehajlás nélkül, tudományos igénnyel vizsgálnák meg – nem a sok tízmillió mondatából kiragadva egyet-egyet –, hanem életének egész tevékenységét, teljes munkásságát, mindenkit szolgálni akaró és mindenkit szolgáló ívét. Hisszük, hogy Prohászka kiállja a vizsgálatot, az igazságot objektíven kutató tudósok és a független, nem ideológiáktól és nem érdekektől vezérelt történészek részéről. Nekünk Prohászka példakép. Példakép itt, Székesfehérvárott, és példakép minden magyar ember számára. Példája Isten, egyház, s az emberszeretetnek.

XVI. Benedek pápa lengyelországi útja során azt kérte a hívektől: védjék a keresztény értékeket. Igen, a XXI. századra olyan világban találjuk magunkat, amelyben a kereszténység rászorul arra, hogy minden Istent szívében hordozó és minden embert egyszerűen de őszintén szerető ember, védje és óvja Jézus Krisztus örömhírét, a keresztény értékeket. Mi a Szentatya szavai szerint eleget akarunk tenni ennek a felhívásnak, és Prohászka püspök példájára szeretni és védeni akarjuk ezeket az értékeket, melyeket ezredek, századok s nemzedékek hagyományoztak ránk. Mi is át akarjuk adni hagyományainkat mindazoknak, akik majd minket követnek az emberiség nagy családjában. Szeretni és védeni akarjuk az egyházat. Hiszen az egyház őrzi hitünket, ő tanít az üdvösségre, és ő segít szentségeivel a krisztusi élet megvalósításában. Nekünk az igazság megismeréséhez nem Da Vinci-kódra van szükségünk, hanem az egyház igaz tanítására, mely békét és örömet, tiszta életet, reményt ad az ember szívének. Ennek szépségét akarjuk a világba sugározni, hogy mindenkit gazdagíthassunk vele.

Szeretni és védeni akarjuk az embert, minden embert, ahogyan a Pápa írja első enciklikájában, az „Isten a szeretet” címet viselő tanításában írja. Segíteni kell kivétel nélkül mindenkit, aki a közvetlen segítségünkre szorul. Sok a szegény, s félő, hogy még több lesz, akik rászorulnak a mi támogatásunkra. A szociális, karitatív munka, az egyháznak mindig is élettevékenysége és jele volt az igehirdetés és a szentségek kiszolgáltatása mellett. Ma is szükség van erre a munkára, ma is aktuális ez. Sokaknak az ilyen kapcsolat jelenti az egyetlen emberi kapcsolatot. Ez a munka járul hozzá a biztos megélhetéshez, ahhoz, hogy szeretetet is kapjon az elesett ember legalább egyvalakitől.

Szeretni és védeni akarjuk az embert, hogy teljes életet élhessen, legyen joga megszületni a megfogant magzatnak, legyen joga az öregnek, a betegnek a természetes halálhoz, legyen joga az embernek megismerni az erkölcsös, tiszta élet szabályait, s legyen joga a csonkítás nélküli élethez a fiatalnak, a felnőttnek, férfinak és nőnek egyaránt. Aggodalommal figyeljük, hogy a nemzet pusztulására az egyén szabadságának érvényesítésére kap-e szabad utat az önrendelkezés tévesen gondolt joga, például az éppen csak nagykorúnak számító fiatalok életében az öncsonkítás.

Szeretni és védeni akarjuk az embert, s aggodalommal figyeljük, hova vezet az a médiapolitika, mely oly nagy hatással van mindnyájunkra, s annyira nem mindegy, hogy nagy eszmékre vagy önzésre, áldozatvállalásra vagy csak élvezetek hajszolására ösztönöz. Nem mindegy, hogy igaz példaképeket állít-e a fiatalok s az egész társadalom elé, vagy eltűri a hazugságot, a félrevezetést, és teljes emberi életek helyett percemberkéket népszerűsít, kihasználva az emberi gyengeséget, a fiatalok még kialakulatlan személyiségét.

Nekünk ehhez erős katolikus oktatási rendszerre van szükségünk, s a családok támogatására. A családokra, amelyben egy férfi és egy nő életreszólóan elkötelezi magát, s a gyermekeket, mint Isten áldását, mint Isten ajándékát tudja befogadni. Nekünk papi hivatásokra van szükségünk, s elkötelezett apostoli életet élő keresztényekre, a hitet nemcsak hirdető, de azt hiteles módon megélő tanúságot tevő férfiakra és nőkre, az élet minden területén. Nem kívánunk harcolni, nem kívánunk vitatkozni, nem kívánunk különös eszközöket felhasználva nagy hangon tiltakozni, de a társadalom gazdagítására kívánjuk nagyjaink alakját, példáját, tanítását, egész életüket és munkásságukat felragyogtatni, bemutatni. Kívánjuk, s reméljük, hogy ők egyre több embernek lesznek példaképei, és egyre több embernek adnak igazi erőt, kitartást, s a jóban állhatatosságot.

Kérjük Prohászka püspököt, e város és e nemzet apostolát és tanítóját, imádkozzon értünk, mai keresztény magyarokért, s nemzetünk minden tagjáért, hogy sebeket gyógyítsunk, s ne adjunk. Sebeket már mi se kapjunk, hogy tudjunk e világban tanúságot tenni, a világot előbbre vinni, és legyen e világ tanúságtételünk által emberibbé, Istennek tetszőbbé, az ember számára itt a földön is több boldogságot és békességet adóvá.

Ámen