…Spányi Antalt a „Szeretettel szegényeinkért” nevű egyházmegyei adventi programról

– Milyen céllal hirdette meg a Székesfehérvári Egyházmegye ezt a programot?
– Meggyőződésem, hogy a katolikus egyház tevékenységét egy szekularizált társadalomban a karitász tevékenységeken keresztül tudjuk hitelessé tenni. A karitász nagyon szépen működik az egyházmegyében és az egész magyar katolikus egyházban, az egyház „PR tevékenységén” azonban lehetne javítani. Sokkal jobban lehetne és kellene a társadalmat tájékoztatni tevékenységünkről; hogy mennyit teszünk a szegényekért, mennyi pénzt, élelmiszert, ruhát tudunk adni a rászorulóknak, és milyen sokféle tevékenységgel próbáljuk őket felkarolni. Azt gondolom, hogy ezt a tevékenységet elsősorban nem a reklám útján kell erősíteni, hanem a személyes kapcsolatok síkjára kell terelni.

– Milyen konkrét példát lehet erre mondani?
– Még a Rózsák terén voltam plébános, amikor tapasztaltam, hogy egy fiatalasszony szinte havonta jött segélyért a plébániára. Segítettünk, amennyire tudtunk, de ez szöget ütött a fejembe: miért nem tud kijönni a pénzéből, mi lesz vele, ha csak segélyből tudja fenntartani az életét? Megkértem az egyik karitász munkatársat, próbálja meg becserkészni ezt a családot, legyen náluk „pótnagymama”, és derítse ki, mi lehet a probléma. Hamarosan rá is jött: a fiatalasszony állami gondozott volt, s abban az időben megkapott mindent, ami az életének a fenntartásához kellett, ételt, ruhát, amire szüksége volt. De nem tanították meg, hogyan kell élni. Fogalma sem volt arról, hogy tésztát gyúrni is lehet, hogy spórolhat, ha néhány dolgot maga készít el. Így aztán a hónap végére sohasem volt pénzük. Attól kezdve, hogy ez a „pótnagymama” megtanította őt azokra különböző háztartási fogásokra, ami egy édesanya mellett felnőtt kislánynak természetes lett volna, nem volt több problémája. Azt hiszem, ez a fajta személyes szeretet, személyes törődés tudja igazán gyümölcsözővé tenni azt a munkát, amelyet szinte minden plébánián a karitász csoportok végeznek.

A Bibliában a Bethesda partján ülő ember története nagyon megrázó, és azt hiszem, a mi korunkhoz is nagyon elevenen szóló példa. Ez az ember ott fekszik 38 éve, amikor Jézus azt mondja neki: miért nem mentél be a vízbe, amikor megmozdult, hiszen meggyógyultál volna! Erre ő azt mondja: „nincs emberem”. Sokan élnek társadalmunkban, akiknek nincs emberük. Segíteni rajtuk csak a személyesség útján lehet.

– Hogyan lehet ezeken az embereken segíteni?
Azt gondolom, hogy a szegénység, az elmagányosodás kérdését úgy tudnánk megoldani, ha egy-egy család, egy-egy ember felvállalna valakit a környezetében, aki elesett, aki rászorul, aki magára maradott, akinek kellene egy kis segítség. Lehet, hogy csak meg kell hallgatni őt, hogy tanácsra van szüksége. Lehet, hogy valamit elintézhetnénk helyette. Lehet, hogy valamelyik számláját segíthetnénk kifizetni.

Ha személyes szeretettel tudnánk a saját környezetünkben élő szegényeket támogatni, az nagyon sokat jelentene. Fontos, hogy segítünk egy természeti katasztrófa sok tízezer kilométerrel odébb élő áldozatain. Fontos, hogy magyar testvéreinken segítsünk, akiket mások által önkényesen meghúzott határok választanak el tőlünk. De legalább ennyire fontos, hogy kísérő, személyes szeretettel próbáljuk meg felkarolni a körülöttünk élőket – ez az igazi katolikus szeretet. Nagyon fontosnak érezném, hogy ez egy jó értelemben vett „mozgalom” legyen.

MK