Spe salvi – az újkori kereszténység önkritikája

Amint arra az Osservatore Romano hasábjain Rosino Gibellini rámutatott („La Spe salvi tra modernitá ed escatologia”, 2007. december 13.), a modernkori ideológiák bukását követő helyzetben XVI. Benedek ezzel lényegében felhívást intéz a mai kultúrához, hogy folytasson párbeszédet a keresztény gondolattal az emberiség jövőjére vonatkozó kérdésekről. Amit egyébként ő maga már meg is kezdett, például a Jürgen Habermas-szal folytatott müncheni vitával 2004-ben.

Az enciklika keresi a választ, miért vádolhatták a kereszténységet az újkorban azzal, hogy csak az egyéni üdvözüléssel és a túlvilági dolgokkal törődik. A Szentatya szerint ez összefügg azzal az átalakulással, amelyen a keresztény remény átment az utóbbi néhány évszázad alatt. A túlvilági hit a haladásba vetett hitté alakult, és a remény immár az ember által megvalósított földi paradicsomra – vagyis az értelem és a szabadság uralmára – irányult. Ennek a gondolatnak a két megvalósulási formáját, a felvilágosodást (Spe salvi, 18-19.) és a marxi tételekből fakadó kommunizmust is kritikával illeti a Pápa (Spe salvi, 20-21).

A remény átalakulásának, illetve az ideológiák okozta torzulásának leírása után fogalmazza meg XVI. Benedek, hogy mind az újkornak, mind az újkori kereszténységnek szüksége van arra, hogy újragondolja önmagát. Az előbbinek a kereszténység remény-felfogása segítségével, az utóbbinak pedig önmaga újrafelfedezése révén.

„Szükség van – írja a Pápa – az újkor önkritikájára a kereszténységgel és az ő remény-felfogásával folytatott párbeszéd révén. Ebben a párbeszédben a keresztényeknek is – a saját ismereteik és tapasztalataik összefüggésében – újra meg kell tanulniuk, miben is áll valójában az ő reményük, mi az, amit nyújtani tudnak a világ számára, és mi az, amit nem. Szükséges, hogy az újkor önkritikájához illeszkedjék az újkori kereszténység önkritikája is, aminek mindig újra meg kell tanulnia megértenie önmagát a gyökereitől kezdve.” (Spe salvi, 22.)

De miért kellene a modernkori kereszténységnek önkritikát gyakorolnia? A Szentatya utal Henri de Lubac egyik művére (Catholicisme. Aspects sociaux du dogme), aki rámutat, hogy a kereszténység által hirdetett reményt az újkor során egyre keményebb kritikával illették, amiért az úgymond a világot magára hagyja nyomorában és a pusztán egyéni üdvösség tanításába menekül. Ezzel szemben de Lubac az egyházatyák teológiája segítségével bemutatja, hogy a Bibliában az üdvösséget mindig is közösségi értelemben vett valóságnak tartották. A bűn az egységet, a választott nép egységét töri szét, a megváltás pedig ennek a töredezettségnek a megszűntét jelenti.
Mivel az újkor során az üdvösséget a haladástól kezdték várni, a magánszférába szorult hitből a túlvilág utáni puszta vágyakozás lett, s így az evilági lét szempontjából „jelentéktelenné” vált. Benedek pápa szerint ez a szemlélet igencsak „meghatározónak bizonyult az újkor számára, és kihat a hit jelenleg tapasztalható válságára is, ami konkrétan mindenekelőtt a keresztény remény válsága” (Spe salvi, 17).

Tehát a modern kori kereszténység „a tudomány világformáló sikereivel szembesülve nagyrészt csakis az egyénre és az ő üdvözülésére összpontosított”. Ezáltal viszont „leszűkítette reményének horizontját, és nem ismerte fel elégséges mértékben feladata nagyságát sem”, mégha jelentőset alkotott is az ember nevelése, a gyengék és szenvedők gondozása terén (Spe salvi, 25).

A Szentatya nem véletlenül a kereszténység egészét emlegeti, s nem csupán a katolikus egyházat. Valamiképpen ugyanis mindegyik keresztény felekezetben végbement ez az „elfordulás” a világ kollektív sorsától és az egyéni üdvözülésre történő összpontosítás. Ugyanakkor nem egy konkrét teológiai irányzatot kíván ezzel elítélni XVI. Benedek – mutatott rá egy írásában Luigi Accattoli –, tehát nem értelmezhetők szavai az egyházon belüli modernizmus kritikájaként sem, hiszen a kérdést az egész újkor, tehát az utóbbi mintegy öt évszázad problémájaként írja le.

A Spe salvi ezzel szemben elsősorban a keresztény remény közösségi, szociális jellegét kívánja kidomborítani, az egyház társadalmi tanításának mintegy filozófiai alapvetését adva a remény szemszögéből nézve. A Vatikán napilapjának idézett cikke ezért is mutat rá, hogy ez az önkritika tulajdonképpen már el is kezdődött, ám a modern teológia legfőbb feladata ennek a folytatása: az emberiség reményeinek összeegyeztetése az üdvösség tudatával.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír