Stanis³aw Dziwisz: Egy élet Karol Wojty³a mellett

Karol Wojty³a krakkói érsek 1966 októberében kérte meg egyházmegyéje fiatal papját, Stanis³aw Dziwiszt, hogy legyen személyi titkára. Később, pápává választása után is megerősítette ebben a tisztségében, s így Dziwisz egészen a Szentatya 2005. április 2-án bekövetkezett haláláig szolgálta őt.

A kötetben Krakkó jelenlegi bíboros érseke az ismert olasz újságíróval, Gian Franco Svidercoschival idézi fel Karol Wojty³a életének főbb állomásait.

Stanis³aw Dziwisz szeminaristaként találkozott először Karol Wojtylával, aki erkölcsteológiát tanított neki. Az első perctől kezdve nagy hatással volt rá és szeminarista társaira is mély hite, jámborsága és bölcsessége, valamint kiváló előadásai és kivételes kapcsolatteremtő képessége miatt.

Krisztus földi helytartójaként II. János Pál több mint huszonöt éves apostoli szolgálatát csaknem az egész világ kiemelt figyelmétől kísérve végezte. Stanis³aw Dziwisz és Gian Franco Svidercoschi beszélgetéséből viszont feltárulnak Karol Wojtyla papi és püspöki tevékenységének rejtett, kevésbé ismert évtizedei is. Egyértelművé válik, hogy Karol Wojty³a személyisége ugyanolyan volt papként majd főpásztorként is, mint az egyetemes egyház fejeként, szerves folyamatosság van minden cselekedete között. Így a kommunisták uralta Lengyelországban is kezdettől fogva harcolt a vallásszabadság elismeréséért, hangsúlyozva, hogy az alapvető emberi jog, amelyet egyetlen embertől sem szabad megtagadni, minden államnak, hatalomnak tisztelnie kell. Szelíd, derűs alkatából fakadóan soha nem kereste a konfrontációt, de ha szükséges volt, határozottan lépett fel mindenfajta diszkrimináció, elnyomás ellen, világos és konkrét érvekkel kritizálta a kommunista hatóságok intézkedéseinek jogtalanságait, felszólalt az emberi jogok, az egyház és a nemzet szabadságának védelmében. Stanis³aw Dziwisz ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Karol Wojtylát soha nem politikai célok vezették, amit tett, azt mindig az evangélium nevében, az ember méltóságának védelme érdekében tette.

Stanis³aw Dziwisz visszaemlékezései alapján megállapítható, hogy II. János Pál egész pápaságát azokra a tapasztalataira építette fel, amelyeket Lengyelországból hozott magával, illetve, amelyek a II. Vatikáni Zsinaton érlelődtek meg benne. A kommunista rezsim alatt átélt megpróbáltatások nem meggyengítették, hanem elmélyítették az egyházról alkotott képét, az ökumenizmus és a súlyos társadalmi, szociális kérdések iránti fogékonyságát, nyitottságát. Ezek a tapasztalatai készítették fel az egyetemes egyházban betöltendő különleges küldetésének teljesítésére, mint ahogy arra is, hogy hiteles személyiség legyen a különböző közösségekkel, valamint a modern világgal folytatott párbeszédben. Egész élete mottójának tekinthető az a beszéde, amit 1978. október 22-ei pápai beiktatásakor mondott el a Szent Péter téren: „Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki a kapukat Krisztus előtt! Nyissátok meg az Õ üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a civilizáció és a fejlődés széles területeinek határait! Stanislaw Dziwisz hangsúlyozza, hogy nemcsak Lengyelországban, de más országokban is – különösen a szocialista államokban, valamint a Harmadik Világ országaiban – az emberek rögtön megértették, hogy a pápa puszta jelenléte a szabadság légkörét sugározza. A könyv szerint ebben rejlett II. János Pál pápaságának ereje és újdonsága, ez volt a legfőbb célja: felszabadítani az embereket a félelem nyomása alól.

Ismeretes, hogy csaknem huszonhét éves pápasága alatt II. János Pálnak több mint száz külföldi apostoli útja volt. Stanis³aw Dziwisz személyes élményeit felidézve emeli ki, hogy a Szentatya jelentős tevékenységet folytatott az emberi jogok, a társadalmi igazságosság és a béke védelmében. Hozzájárult Latin-Amerika demokratizálódásához, Afrika és Ázsia több országának politikai-kulturális emancipációjához, valamint a kelet-közép-európai kommunista uralom bukásához. Minden alkalommal felszólalt a szociális igazságtalanságok, a háború szörnyűségei ellen, s figyelmeztette az egyes államok vezetőit, hogy felelősséggel tartoznak Isten előtt a rájuk bízott emberek sorsáért.
II. János Pál a történelmet soha nem politikai vagy gazdasági, hanem teológiai és erkölcsi dimenzióban értelmezte. A marxizmust természetesen elutasította, de ugyanígy helytelenítette, hogy a szocializmust egy olyan társadalmi rend váltotta fel, amely az embert tárgynak, egyszerű termelési eszköznek tekinti. Vallotta: amíg a munkások nem vehetnek részt a döntésekben, és a megtermelt javak elosztásában, az igazi társadalmi béke és fejlődés soha nem valósulhat meg. A pápa elismerte mind a marxizmus, mind a kapitalizmus pozitív elemeit, de ugyanilyen jól látta és szóvá is tette mindkét rendszer hibáit, komoly hiányosságait is, különösen azt, ami ezekben a rendszerekben közös volt, függetlenül attól, hogy a termelési eszközök társadalmi vagy egyéni tulajdonban vannak-e: „Mindkét rendszer elfeledkezett arról, hogy a gazdasági és politikai folyamatok középpontjában az embernek kell állnia.” A Szentatya – legérzékletesebben talán a Centesimus annus kezdetű enciklikában – egy olyan társadalmi modellt vázolt fel, „amelyben megvalósulhatna az igazságosság és a szolidaritás, az emberi jogok és kötelességek, az etika és a társadalmi, valamint politikai tevékenység alapvető egysége.” Eközben azonban a gyakorlati kérdésekbe soha nem avatkozott bele, soha nem akarta megszabni, hogyan, milyen formában kellene megvalósítani ezeket a célkitűzéseket. „Ellenkező esetben az egyház túllépte volna saját illetékességi körét, amely a lelkipásztori tevékenység mellett kizárólag arra terjedhet ki, hogy kritikai ítéletet alkosson arról, az egyes társadalmi folyamatok vajon megegyeznek-e a Teremtő eredeti szándékával.”

Külön fejezetben foglalkozik a könyv II. János Pál betegségeivel, idézve utódját, XVI. Benedeket, aki még bíborosként úgy fogalmazott: nála a „kereszt nem csupán egy szó volt.” Karol Wojty³a az emberi élet velejárójának tekintette a szenvedést, megtanult azzal együtt élni. Köszönhető ez elsősorban mély lelki életének és Istennel való személyes, bensőséges kapcsolatának. Stanis³aw Dziwisz emlékeztet II. János Pál Testamentumának kezdő szavaira: „Õt akarom követni.” Hozzáteszi: „Az Úr útján járva megértette, hogy az élet ajándék, melyet teljes odaadással, szívvel-lélekkel kell élni, egész a halálig. Ezért tudott elfogadni mindent, bármit tervezett számára az Úr.” Dziwisz érsek szerint a Szentatya élete, „túlzás nélkül állíthatjuk ezt, hosszú és folyamatos vértanúság volt. Mérhetetlenül sokat szenvedett fizikailag is, de lelkileg is, különösen amikor bizonyos időszakokban az egyetemes egyház pásztoraként rábízott kötelességeit nem tudta teljesíteni, amikor tevékenységeit jelentősen korlátoznia kellett vagy egészen meg kellett szakítania betegségei miatt.”

Ahogy már fent utaltunk rá, II. János Pál minden erejét az imából, az Istennel való bensőséges kapcsolatából merítette. Stanis³aw Dziwisz szerint „Az evangélium útját követve tudta, hogyan vezesse az egyházat az egyenes úton, nem tekintgetve se jobbra, se balra. Mindig és mindenben Krisztust követte, és arra törekedett, hogy nyájának jó pásztora legyen. Szabad ember volt, és ez a belső, lelki szabadság mély nyugalmat biztosított számára…Õ egyszerűen szerelmes volt Istenbe. Istenben és Istenből élt. Minden nap egy új alkalom volt számára, hogy kifejezze ezt a szeretetét. Mindig talált új szavakat, hogy imádkozzon, hogy Istennel beszélgessen.”

Stanis³aw Dziwisz és Gian Franco Svidercoschi személyes emlékeit elolvasva megállapíthatjuk, hogy tökéletesen ráillik II. János Pál pápára a következő jellemzés: „Akkor, amikor az emberek úgy érezték, hogy a felgyülemlett feszültségek következtében az egész világ robbanni készül, a béke tanújaként egyedül ő emlékeztetett továbbra is arra, hogy a történelmi folyamatok, a gondolkodás fejlődése, de mindenekelőtt a vallások, minden ellenkező látszat ellenére, alapvetően egy egységülési törekvésről tanúskodnak az emberiség életében. Az a mondata pedig, melyet oly sokszor elismételt pápasága idején – ’A világ megváltoztatható!’ –, talán a legértékesebb örökség, melyet a XXI. század emberére hagyhatott.” (Új Ember Kiadó, 2007)

Magyar Kurír