A Summorum Pontificum pápai indokolásáról

XVI. Benedek az ugyancsak július 7-én kelt, a püspökökhöz intézett levelében meg kívánja indokolni rendelkezéseit, miközben az 1970-es reform előtti római liturgia használatával kapcsolatban két elterjedt félelmet kíván eloszlatni.

Az egyik félelem szerint a régebbi liturgia használatának engedélyezése csorbítaná a II. Vatikáni Zsinat tekintélyét. Hiszen a zsinat egyik legjelentősebb eredményének éppen a liturgikus reformot tartják. A pápa szerint a VI. Pál-féle misekönyv a szentmise liturgiájának rendes formája marad ezután is, míg a XXIII. János-féle misekönyvet a liturgia rendkívüli formájaként lehet használni. Nem két rítus él egymás mellett a latin egyházban, hanem ugyanazon rítus kétféleképpen jelenik meg: a Római Misekönyv korábbi és újabb kiadása szerint.

Ezt erősíti az a tény is, hogy – amint arra a motu proprióban a pápa hivatalosan is utal, s a kísérőlevélben is kijelenti – a korábbi misekönyvet jogilag nem vonta vissza senki, így az hatályos maradt az 1970-es reformot követően is. A kettő együttélésére bizonyára azért nem adtak akkor pontos szabályokat, mert azt gondolták, csak néhány helyen maradnak meg a régi használata mellett. Kiderült azonban, hogy nem kevesen továbbra is erősen kötődnek a régi római rítushoz. Erre főleg azokban az országokban volt példa – jegyzi meg a pápa – amelyekben a liturgikus mozgalom hatására sok hívő képzettebb volt és jobban ismerte a régi liturgiát. Azt is gondolták, hogy a régi misekönyvhöz inkább csak az azon felnövekedett idősebb generáció fog ragaszkodni. Közben világossá vált azonban, hogy a fiatalok is felfedezik a liturgia régi formáját és vonzódnak hozzá, mint az Eucharisztia titkával való találkozás különösen is alkalmas formájához.

Azok közül is, akik elfogadták a II. Vatikáni Zsinatot és közösségben voltak a pápával és a püspökökkel (szemben Lefebvre érsek követőivel, akik nemcsak a liturgikus újítást nem fogadták el), sokan mégis szerettek volna élni a liturgia számukra kedves régi formájával. Ehhez a vágyhoz az is hozzájárult – írja a Szentatya – hogy sokhelyütt nem tartották be az új misekönyv előírásait sem, hanem azokat a liturgikus „kreativitásra” szóló „felhatalmazásként, sőt kötelezettségként” értelmezték. Ennek következtében a liturgia „az elviselhetetlenség határáig torzult”. „Saját tapasztalataim alapján mondom ezt – vallja meg XVI. Benedek – mert én is átéltem azt az időszakot minden várakozásával és zavarával együtt. S láttam, mennyire mélyen sebezték a liturgia önkényes torzításai azokat, akik pedig teljességgel ragaszkodtak az egyház hitéhez.”

Azt is kifejti a pápa, hogy a két misekönyv között nincs ellentmondás, hiszen a liturgia történetében nincsenek törések, csak folyamatos fejlődés. Ami a korábbi generációk számára szent volt, az számunkra is az marad, és nem lehet hirtelen tiltottnak, sőt károsnak tartani.

A másik elterjedt félelem szerint a régi misekönyv használatának engedélyezése kavarodáshoz és megosztottsághoz vezethet a hívők körében. Benedek pápa szerint ez azért nem indokolt, mert a régi szertartás megfelelő liturgikus képzettséget, közte a latin nyelv ismeretét is feltételezi, ami manapság nem általános. Emellett a VI. Pál-féle misekönyv marad továbbra is a rendes forma. A pápa úgy értékeli tehát, hogy jól körülírható helyzetekről lesz csak szó. A plébániai közösségek egységét pedig az biztosítja leginkább – figyelmeztet – ha a VI. Pál-féle misekönyvet is „nagy tisztelettel, az előírásoknak megfelelően” használják, hogy láthatóvá váljon teológiai gazdagsága, és a mostaninál erősebben nyilvánuljon meg benne „az a szent jelleg, ami sokakat vonz a régi szertartásban”.

Azt is hozzáteszi azonban, hogy a régi szertartáshoz ragaszkodó közösségek papjai sem zárhatják ki elvből az új misekönyv használatát, hiszen az nem volna összeegyeztethető az új misekönyv szentségének elismerésével.

A két aggodalom cáfolatát követően a pápa kijelenti, hogy az új rendelkezésekkel fő célja az volt, hogy „elérhető legyen a megbékélés az egyházon belül”. Visszatekintve a múltbeli egyházszakadásokra, az a benyomás támad, hogy az akkori felelős vezetők nem tettek meg mindent a születő megosztottság kezelésére, a megbékélés és az egység biztosítására: „a mulasztásoknak is megvolt a szerepük abban, hogy ezek a szakadások állandósulhattak” – jelenti ki XVI. Benedek. Ebből a felismerésből következik a feladat: mindent megtenni, hogy azok, akik tényleg az egységet kívánják, megmaradhassanak benne vagy újra fellelhessék. A levél tartalma alapján ez utóbbi utalás áttételesen vonatkozhat a Lefebvre-féle szakadásra éppúgy, mint az egyházon belül bizonyos vidékeken a régi és az új misekönyv „hívei” között ma is jelenlévő megosztottságra.

A pápa megerősíti, hogy a liturgikus élet legfőbb felelősei és őrzői továbbra is a püspökök, akik ezzel kapcsolatos jogait a motu proprio nem csorbítja. Felszólítja őket, hogy törekedjenek az egyházi közösségeken belül az összhang megőrzésére a régi és az új misekönyv használata kapcsán is. Végezetül biztatja őket, hogy három év múlva írják meg vonatkozó tapasztalataikat a Szentszéknek, hogy ha kell, javítani lehessen a szabályozáson.

Érszegi Márk Aurél/Magyar Kurír