Supra firmam petram… Szilárd kősziklára… – Korzenszky Richárd beszéde Tihanyban

Elhangzott a tihanyi apátság alapításának 950. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen, 2005. május 21-én.

Vannak helyek, amelyeket meghatározni a szokásos fogalmakkal nagyon nehéz. Vannak festői szépségű helyek, vannak stratégiai fontosságúak, vannak helyek, amelyek biztonságot adnak – és sorolhatnánk tovább, milyen szempontok szerint lehet osztályozni, besorolni a helyeket.

Tihany szent hely. Festői szépségű: vonzotta az érzékeny szellemű és igazságkereső embereket. Nyugodt hely, mert bár itt van az átkelő a Balatonon, mégis egészen más, mint a parti városok, amelyeket átszel az országút és a vasút. Van ezen a félszigeten domb és völgy, víz öleli körül, s vannak a szigeten belül is tavak, pihenést vágyó embereknek, élő és költő helyet kereső madaraknak.

Tihany ősi hely. Éltek itt már emberek a magyarság honfoglalása előtt is: fölismerték, hogy harcászati szempontból kiváló adottságai vannak, ezért építettek földsáncot és várat.

Miért éppen erre a helyre, a Balaton fölött emelkedő félszigetre emeltette I. András király a szentegyházat Szűz Mária és Szent Ányos püspök tiszteletére, csak találgatni tudjuk. Tény, hogy az ő monogramját viselő alapítólevél minden magyar anyanyelvű számára jelképes dokumentum. Latin nyelven írták, – ez az európai kapcsolatoknak és kultúrának a jele. Megjelennek benne az első magyar szavak, a mogyoróbokor, a körtefa, a fehérvárra menő hadi út: magyarságunk jelen van ebben az oklevélben. S mindez Krisztus jelével, az oszthatatlan Szent Háromság nevében történik: elválaszthatatlan az alapítás ténye a kereszténységtől.

Tihany találkozási helye ősidők óta különböző kultúráknak. A barátlakásokban, az oroszkői monostorban az Istent dicsérő szláv szerzetesek és a félsziget egyik magaslatán latinul zsolozsmázó bencések bár különböző kulturális gyökerekkel, de mégis ugyanazzal az örök emberi vággyal tekintettek bele a felkelő Napba.

Tihany és a Balaton összetartozik. A Balaton és a szép és gyönyörű Magyarország elválaszthatatlan. Magyarország viharos történelme és a tihanyi apátság sorsa ugyancsak összefonódik. A tihanyi apátság szerzeteseinek és – amint az oklevél nevezi – az apátság „népeinek” sorsa ugyancsak közös sors.

András király azért adományozott „népeket” – méhészeket, tehenészeket, szőlészeket, borászokat, kovácsokat, lovászokat az apátságnak, hogy feladatukat teljesíteni tudják. Az apátság szerzetesei pedig azért éltek ezen a helyen, hogy művelt legyen ezen a vidéken a föld, az ember, a szellem, a lélek. Hogy rendezettebb legyen az apátság körül a világ.

Köszönetet kell mondanunk a tihanyi apátság népeinek, közelieknek és távoliaknak, akiknek munkája tette lehetővé, hogy felépüljön a ma is megcsodált középkori altemplom és a barokk korból származó díszes, faragott, muzsikáló angyalokkal népesített orgonakarzat, a tekintetet és a szívet magasra emelő főoltár és az egész kolostor. Nélkülük nem tudtak volna elmélyedni a szent tudományokban a szerzetesek, akik nem bezártan élték világukat, hanem szolgálták a környékbeli emberek testi-lelki üdvösségét.

Viharos volt a történelem. Pusztított a környéken a török, várkapitányok álltak a várrá lett kolostor élén. Majd újra szerzetesek imádkoztak és dolgoztak, míg az ismét és ismét az e-világ racionalitását túlhangsúlyozó államhatalom megszűntette a szerzetesi életet: a felvilágosultnak mondott II. József a 18. század végén, Rákosi Mátyás, a kommunista-ateista ideológia megtestesítője 1950-ben. Lehet Tihany történelmét a folytonos pusztítások történetének tekinteni, de lehet úgy is szemlélni, hogy újra és újra megadatott – miként a nem túl távoli múltban nekünk, maiaknak is – az újrakezdés lehetősége és kegyelme és felelőssége.

Mi végre vagyunk a világon? – tesszük fel a nagyon is emberi kérdést. Mi a jelentősége egy ilyen jubileumi ünnepségnek?

Ünnepelni csak olyan eseményt lehet, amelynek hatása ma is jelenvaló és érzékelhető. Különben csak emlékeznénk. Mi azonban ünnepelni jöttünk össze.

Ünnepeljük az alapítást: alapot raktak itt őseink, az alapító király akaratából. „Supra firmam petram” – szilárd kősziklára. Bár itt-ott most is csúszik és mozog a talaj, mégis reméljük, hogy maga a templom, az Isten háza szilárd kősziklára épült. Arról beszél ez az alapítás, hogy az épületnek kell, hogy konstrukciója legyen: a konstrukció mindig előtte van a megvalósult cselekedeteknek. A terv, a konstrukció nem más, mint a jövőkép. Jövőkép nélkül élni nem lehet.

Iránya kell, hogy legyen az épületnek. Szél és vihar dühönghet, hol jobbról, hol balról: ha szilárd alapra épül a ház, nem omlik össze. S a felkelő és lenyugvó nap átragyogja mindig az egész épületet, ha hozzá igazodik. Kell, hogy elfogadjuk: van rajtunk kívül, felettünk álló Rend, amelyhez igazítva az életünket békességet találunk. Mert a béke – az egyes emberé és a közösségeké is – az a nyugalom, ami a rendből, a rendezettségből származik.

Szent Benedek szerzetesei ezt a békét kell, hogy keressék. Ez kell, hogy életcéljuk legyen: „Keresd a békét és járj utána!” S a monostorokat látogató vendégek, zarándokok, turisták ebből a békéből kell, hogy részesedjenek, ennek a békének a forrását kell, hogy megsejtsék. Ennek a templomnak a falainál ez az üzenet kell, hogy visszhangozzék mindenkiben: Keresd a békét – és járj utána!

A béke keresése nem lehet politikai rendszerek függvénye. A legmélyebb emberi vágy megfogalmazódása ez, ami nélkül igazi emberi élet nem lehetséges.

Ezért vagyunk a világon. Hogy egymást hozzásegítsük a csendhez – Tihany neve erre figyelmeztet. Ezért vagyunk a világon: hogy közelebb kerüljünk a világ rendjének Forrásához, és részesedjünk abból a békességből, amit a teremtés rendjétől elforduló világ megadni soha nem lesz képes.

Örülünk, hogy templomunkat sokan látogatják. Tihanyi nagyszülők, szülők és unokák, generációk ragaszkodnak és ragaszkodtak a legnehezebb időkben is hűséggel az ősi szentegyházhoz. Örülünk, hogy messze földről is eljönnek ide, hogy megcsodálják a természet szépségét és a régi mesterek műalkotásait. Örülünk, hogy a templom vasárnaponként a lélek fölemelésének helye közelieknek és távoliaknak egyaránt.

S most engedjék meg, hogy személyesebbek legyenek a szavaim!

A tihanyi egyházközségnek és a szerzetesi közösségnek külön öröm, amikor velünk együtt imádkoznak felelős emberek, akik a közhatalom terhét viselik. Mádl Ferenc köztársasági elnök úr megtiszteli ünneplésünket mai köszöntőjével. Örülünk, köszönjük. S ugyanennyire szívből köszönjük, hogy gyakran köszönthettük a templomunk előtt olyan emberként, aki a többi hívővel együtt, nem protokoll-vendégként, hanem mindannyiunk közös Urának hívását követve lépett be velünk együtt a templomban. Köszönjük szelídségét, az értékekhez való következetes ragaszkodását. Köszönjük, hogy példát adott nekünk a békesség keresésében hűséges támaszával, Dalma asszonnyal együtt, aki sugárzó jóságával, kedvességével, egyszerűségével számtalan honfitársunkat megajándékozta mindenütt, ahol magyarok szülőföldjükön élnek. (És akit nem ritkán úgy neveznek: „Dalma Mater”.)

Az államfői felelősség terhének viseléséhez sokan segítették itt, Tihanyban is imájukkal. Köszönjük bölcsességét, kitartását, példaadó hűségét. Isten bőséges áldása kísérje tovább! S reméljük, templomunkban a jövőben is többször együtt imádkozhatunk.

Mi a szerepe a tihanyi apátságnak? Hogy figyelmeztető legyen: nem elég holt kövekből építeni templomot. De miként az altemplom egyszerű, faragott kövei egymás terhét viselik, úgy kell nekünk is hordoznunk egymás terheit. Különböző kövekből épül a szentegyház, különböző emberekből formálódnak közösségek, családok, népek, nemzetek. S épületes lesz a közösség, ha nem a széthúzás erősödik közöttünk, hanem egymás vállalása – supra firmam petram – szilárd kősziklára építve házat, hazát, közösséget, családot, személyes életet.

„Szent helye ez a magyarságnak” – mondotta nekem 1994 júniusában az akkori művelődési és közoktatási miniszter, aki ma köztársasági elnökként van közöttünk. „Örülj, hogy Tihanyba kerülsz!” Azóta számtalanszor megtapasztalhattam: Tihany valóban szent hely. S megtapasztaltam, hogy kellenek szent helyek, amelyek fölötte vannak a hétköznapi viharoknak.

Hányszor háborog alattunk a Balaton, hányszor söpörnek végig viharok a tájon… Ha fölé emelkedünk a kisszerűségnek, ha föl tudunk tekinteni az égre, a sötétben is észrevesszük, hogy csillagok ragyognak fölöttünk.

Szilárd kősziklára… ezért adunk ma hálát. S bár viharos volt a történelmünk, megadatott ismét az újrakezdés lehetősége. S ehhez összefogásra van szükség. Az apátság és „népei” együtt kell hogy éljenek. Mert ugyanazon a földön állunk. És ugyanaz az ég borul oltalmazón fölénk.

Korzenszky Richárd OSB
perjel

Tihany, 2005. május 21.

Kép: www.tihany.hu