Szabó Ferenc: Õszi ámulat

Szabó Ferenc pályája kezdetétől foglalkozik istenhívő, illetve istenkereső költőkkel, írókkal, elsősorban a francia és a magyar irodalom nagyjaival, valamint keresztény teológusokkal, filozófusokkal. S bár több költeményében idézi fel a gyermek- és ifjúkorát, verseit is elsősorban a tanulmányait jellemző elmélyült teológiai és filozófiai szemlélet határozza meg.

Szabó Ferenc költeményei nem tanító jellegűek, nem is prédikátorszerűek, sokkal inkább vívódó vallomások. Számára az emberi élet nyugtalanság, a hívő emberé is az, mivel nem elégít ki bennünket a véges, akár igazságról, akár jóságról van szó. Vallja, hogy az Abszolútum mozgat bennünket. Keressük Istent, aki távoli, láthatatlan, mégis közel van hozzánk, ugyanakkor illúzió azt hinnünk, hogy végleg megtalálhatjuk, hiszen a misztériumot soha nem ismerhetjük ki teljesen. Ez a nyugtalan keresés a hívő ember állandó állapota. Ennek megfelelően költeményeinek egyik jellemzője a Szent Ágoston-i „magadhoz, magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned” életérzés kifejezése. Szomjazod, hogy szomjúhozzalak című versében írja: „Úgy teremtettél, hogy szomjúhozzalak, add hát énnékem teljes Önmagad!” A teremtés felfoghatatlan csodáján eltűnődve Pascal című versében a XVII. században élt nagy filozófussal együtt vallja: „Van úgy, hogy – veled együtt – rémülettel tölt el a mérhetetlen csillagterek örök csöndje.” Csupa talány, titokzatosság az életünk, ahogy ugyanebben a versében írja: „Csak percnyi villanás az életem: megjöttem és előttem ásít a sötét! Hogyan kerültem éppen most ide, miféle ismeretlen véletlen játszott velem parányi csillagporral? S mi lesz velem, ha csöppnyi fényemet kioltja majd egy ismeretlen Árny? Az életem – halálom döbbenet, talány!” Istent azonban hiába keressük a táguló csillagterekben, ott nem találjuk, hiszen „A szívünkkel szeretünk, látunk.”

Szabó Ferencet időnként kétségek gyötrik, vajon nem csupán a korlátlan hatalmú Mindenható játékszerei vagyunk-e? Isten játszik? című versében lenyűgözi a költőt az Univerzum emberi ésszel felfoghatatlan térbeli kiterjedése, s eltűnődve ahhoz viszonyítva a mi porszemnél is parányibb voltunkon, fölteszi a kérdést: „Vajon a csillagvilág játékszer az Ég Urának? S miért vagyunk mi itt porszem parányok?” Végül azonban, akárcsak Babits Mihály a Zsoltár férfihangra című versében – „Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsulsz! A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden bűnös dolog a te bűnös lelkedért” –, Szabó Ferenc is eljut az örömteli bizonyosságig, hogy Isten mindent a legfőbb teremtményeiért alkotott: „Vigasztalódj!/ Miért szorongsz?/ Hát nem tudod,/ hogy minden érted van/ – érted?/ – te kódodban hordod/ a múltat/ a fejlődő mindenséget/ örök szeretettel/ szerettelek téged/ galaktikák meteorok/ a semmibe hullanak/ de te megmaradsz/ hisz szívemből szikra vagy!”

Szabó Ferenc egész munkásságára jellemző a teljességre való törekvés, így törvényszerű, hogy verseiben sokat foglalkozik a halál kérdésével. Nem tagadja, hogy jezsuita szerzetes létére is szorong a haláltól. Több versében is megfogalmazza ezt. Nyomasztja őt az idő végtelen tengerében a földi élet röpke, villanásnyi pillanata: „Két kiáltás között/ reszket a röpke emberi lét/ Egy-egy sikoly/ a kezdet és a vég” (Két kiáltás között). A halálfélelem egész valóját áthatja: „… velőmtől vesémig/ belém hasított/ a halálsejtelem villámfénye/ – a pengeél nyomán/ vér csordult/ a jeges semmi üvegszemén.” (Villámhalál) Gyakran megrémül annak fenyegető lehetőségétől, hogy a halállal teljesen megsemmisül, de végül mindig győzedelmeskedik benne az örök életbe vetett remény, az, hogy Isten gondviselő szeretete még a földi léten túl is élő valóság lesz: „Halálom ez lesz:/ beugrom a mélybe/ és ráesem/ az Isten tenyerére.” (Repülés – zuhanás).

Ugyanígy, reménykedéssel tölti el az irgalmas Krisztusba vetett hite, hogy nem marad egyedül, ha elérkezik az óra és a perc: „Te légy velem/ ha mindenki elhagy/ tudom: Te irgalmas vagy./ Ha valóban eljön/ végső órám/ Te emlékezz énrám/ életem Istene!” (Egyedül)

Pap- illetve szerzetesköltőknél ritka, ha valaki szerelmes költeményeket ír, e tekintetben a magyar származású egyházi poéták közül talán csak Tűz Tamás volt a kivétel. Szabó Ferencnek azonban élete őszén volt egy egész lelkét felkavaró szerelmi élménye, ahogy erről ő maga vall a kötet előszavában. Versei alapján küzdelmes időszak volt ez számára, de végül a földi szerelem élménye is segítette abban, hogy még alaposabban elmélyüljön az isteni misztériumban, hogy megértse az igazi Szeretet hatalmát, ami a Lélek ajándéka. A szerelemben megtapasztalt gyengédségből kiindulva – a Lélek segítségével – még jobban növekedett Isten iránti szeretetében. A Szomjúság-forrás című ciklus egyik cím nélküli versében írja: „Ha nem segít/ egy nagyobb szerelem,/ maholnap belepusztulok./ Túléltem.” Párbeszéd című versében Animus azt mondja Animának: „Ami még hiányzik/ a mindenből/ Tőled kapom/ mégsem vagy Mindenem/ egyetlen dajkám ringat el/ a bennem sajgó/ felém hajló Végtelen.”/ Kimondhatatlan címmel pedig ezt írja: „Hagyom hogy szeress:/ vedd vissza szabadságom,/ Te légy az én igen nagy jutalmam/ és Õ a ráadás/ – a százszoros!” Isten bocsánatáért esdekel, amiért „csaltalak, menekültem/ bujdostam előled/ pedig nem akartalak/ végleg elhagyni Téged…/ Megfeszített Istenem,/ ne engedd,/ hogy valaha/ bármi elszakítson Tőled!” (Második meghívás)

Szabó Ferenc hitében a legfőbb bizonyosságot az irgalmas Jézus megváltó halála jelenti bűneinkért. A keresztény hit egyik paradoxonát fogalmazza meg: „… meghalt az Isten/ van már remény.” (Az istenek alkonya) Kétségei közepette Szabó Ferenc számára a Szeretet Istene az egyetlen vigasztaló bizonyosság: „Bár jól tudod:/ a Szeretet mozgat Napot/ és minden csillagot,/ miért gondolod időnként,/ hogy tán végleg/ elhagyott a Fény?/ Csillag gyúlt Betlehem fölött,/ a Fényforrás a földre költözött!” (Dantét idézve)

Jézusnak az egész emberiségért meghozott áldozata egyúttal modell is a költő előtt, ami az ember kötelességévé teszi, hogy ne menjen el közönyösen mások szenvedése mellett, érezze át azok fájdalmát. Ez egyik feltétele az üdvözülésnek: „Most szállj le már/ a völgybe-ködbe/ és mások fájdalmát is/ vedd szívedre,/ ne hidd, hogy könnyen/ könnyek nélkül/ átszállhatsz majd/ az új világba,/ hol végképp nem lesz/ semmi más, mint fény/ és örök örömujjongás.” (Holdfogyatkozás) Ugyancsak a mások szenvedései iránti empátia fontosságát fogalmazza meg a Babits Mihály emlékére írt, Jónás jele című versben, amely önvallomásnak és öntisztulási kísérletnek is tekinthető. A költeményben Isten így figyelmezteti a küldetése teljesítése elől elbujdosó ninivei prófétát: „Mindig derűben éltél/ vagy néha bűntudattal/ – amíg körötted fojtogatta/ társaid a szenvedés-szorongás/ te könnyedén kerested/ az álló pillanat ízét/ s legtöbbször/ észre sem vehetted/ saját világod börtönrácsán át/ a mások könnyét,/ jaját, bánatát/ – magaddal elfoglalva/ önzőn ostobán nem sejtetted/ hogy Ninivében/ zsibongó zajban,/ tóduló tömegben/ sorstársaid baráti szív után/ esengenek s az Irgalomra várnak!/ Tartós örömben/ nem lesz addig részed/ amíg nem vállalod küldetésed/ s vele a szenvedést/ – tiédet s másokét!/ Ha hirdeted/ Hűségem és Szavam/ és elveszíted tűnő életed,/ az öröklétet nálam megleled!”

Szabó Ferenc költeményei nem dogmatikus kioktatások, kérdések és kétségek felvázolása után jut el az élet, a Teremtés csodáinak igenléséig, hatalmas teológiai és filozófiai tudását képes átültetni a vers nyelvére, gondolatilag és képileg egyaránt. Nyíltan vállalt értékelvű költészet az övé, s azt a hitből fakadó meggyőződését sem rejti véka alá, hogy a világ ezernyi bajára, gondjára, a folyamatosan újratermelődő ellentmondások végső feloldására Jézus Krisztus az egyedüli megoldás. Ahogy a Keresztút című versciklus Záróimádságában írja: „Jézus!/ Megmentője/ az emberi erőfeszítésnek…/ Lelked erejében/ minden megújul:/ új ég és új föld lesz/ és az üdvözültek/ a megújult mindenséggel/ örvendeznek vég nélkül/ a szeretetközösségben!” (Új Ember Kiadó, 2007)

Magyar Kurír