Szabó Ferenc SJ – Egyház, vallásos hit, politika

Az Élet és Irodalom január 14-ei száma közölte Buda Péter valláspolitikai szakértő és Gábor György vallásfilozófus Vallás és politika című, 12 hasábos tanulmányát. Az alábbiakban közöljük Szabó Ferenc SJ, a Távlatok főszerkesztőjének reagálását, amely elhangzott a Vatikáni Rádió Magyar Figyelő című műsorában, január 23-án.

P. Szabó emlékeztet rá: a két szakértő megjegyzi, hogy a jobboldali és baloldali tábor megnyilatkozása azt jelzi, „hogy a hazai politikai élet résztvevőinek és a sajtó képviselőinek sokszor még felszínes ismereteik sincsenek azokról a nemzetközi fejleményekről és trendekről, amelyek ma állam és egyház kapcsolatát világ- és Európa-szerte jellemzik.”

Ezért tehát a szerzőpáros történeti és szellemtörténeti megjegyzéseket tesz, különösen is hangsúlyozva az állam és az egyház szétválasztásának gyökeres megvalósítását (aminek természetesen következményei vannak az egyházfinanszírozás területén), a teljes szekularizációt követelve, ahol a vallásos hit kizárólag magánügy. Kritika is elhangzik a II. Vatikáni Zsinat eszmeisége mögött elmaradt magyarországi egyházzal szemben; ugyanakkor a balliberális tábornak is tanácsokat adnak határozott egyházpolitikai és valláspolitikai koncepció kidolgozására.

Sajnos a tisztázás során keverednek a bonyolult kérdés szempontjai: összemosódnak a katolikus egyházra, az egyházakra és új vallásokra – általában a vallásos hitre – vonatkozó megjegyzések. Mert más kérdés az, hogy mi a katolikus egyház (a II. Vatikáni Zsinat) tanítása az egyház és az állam kapcsolatáról, illetve a szekularizációról, és ismét más kérdés, hogy Huntington és a szekuláris teória egyik atyja, Peter Berger újabb megnyilatkozása szerint a mai világban a vallási újjáéledés, sőt a fundamentalizmus és a vallási nacionalizmus erősödésének lehetünk tanúi. Ezért – a szerzők szerint – a balliberális tábornak, a laikus államnak számolnia kell azzal, hogy a vallás „önmagát megújítani képes társadalom- és politikaformáló tényező”.

Az összetett kérdésnek most csak egy szempontjára térhetek ki: a katolikus egyház, a II. Vatikáni zsinat egyháza tanítását vázolom egészen röviden. Mert az ÉS szerzőinek sem árt ismerniük ezt a tanítást, és tudatosítani azt, hogy IX. Piustól II. János Pálig, az I. Vaticanumtól a II. Vatikáni zsinatig jelentős fejlődés történt egyházunkban a vallásszabadság, a pluralista demokrácia értékelése, általában az evilági valóságok teológiája terén.

Az Újszövetségben nem találunk a szó modern értelmében vett politikai teológiát, de találunk politikai ethoszt, vagyis olyan szellemiséget és gyakorlatot, amelyek az erkölcsi értékhez szabják az emberi cselekvést. A vallás és a politika nem olvad össze; a földi társadalom igazságos megszervezésével, a politikai felszabadítással, a több demokráciával közvetlenül nem siettetjük Isten országa eljövetelét, mert az más rendből való. A keresztény hit deszakralizálja a politikát: Isten országa (uralma) nem jelent ószövetségi értelemben vett teokráciát.

A II. Vatikáni Zsinat (Gaudium et spes 36. és 76. pont) határozottan tanítja az evilági valóságok – kulturális, társadalmi és politikai élet – autonómiáját: „Feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik a politikai közösséggel, és nincs kötve semmilyen politikai rendszerhez; jelzi és oltalmazza is az emberi személy transzcendenciáját. A politikai közösség és az egyház függetlenek egymástól a maguk területén: ott autonómiájuk van. . .”

De mivel az egyház vallja, hogy az embernek örök rendeltetése van, és minden embernek hirdetnie kell a krisztusi örömhírt, azt kéri, hogy „mindig és mindenütt legyen meg a joga, hogy igazi szabadságban hirdesse a hitet, előadhassa szociális tanítását (. . .) és hogy erkölcsi szempontból ítéletet mondhasson a politikai rendre vonatkozó dolgokról is, amennyiben így követelik az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdvössége.”

Világos ez a tanítás; persze gyakorlati alkalmazása nem könnyű. De ki mondhatná azt, hogy a közéletnek, a politikának, törvényhozásnak nincs köze az erkölcshöz? Az egyház szociális tanítása az erkölcsteológia területéhez tartozik, ahogy II. János Pál hangoztatja. Ezért az egyház joga és kötelessége, hogy véleményt mondjon, irányelveket adjon a híveknek a tájékozódáshoz a világnézetileg zavaros, pluralista társadalomban, ahol sokszor a média csak növeli a zűrzavart; főleg ott, ahol a szekularizmus (vagyis a teljes evilágiság, Isten nélküli világnézet), a szekularizáció álarca mögött, az embert egydimenzióssá fokozza le, és ahol „a politikai realizmus nevében a politika területéről száműzni akarják a jogot és az erkölcsöt” (Centesimus annus 13.).

A zsinat egyháza vallja a helyes értelemben vett „szekularizációt”, vagyis a politika deszakralizálását, a világ (saeculum) helyes autonómiáját, öntörvényűségét; de ha a szekularizmus tagadja a Teremtőt, ha Istentől elszakítja a teremtményt, akkor ezt a hamis nézetet el kell vetnie: „ha az evilági dolgok autonómiáján azt értik, hogy a teremtett dolgok nem függnek az Istentől”, akkor minden istenhívő tudja, hogy „a teremtmény a Teremtő nélkül a semmibe zuhan”. (Gaudium et spes, 36). Még egyszer: meg kell különböztetnünk a teológiai értelemben vett szekularizációt (persze ennek jogi és egyéb vonatkozásai is vannak), vagyis a teremtett valóságok helyes autonómiáját és a szekularizmust, amely – a pápa szavai szerint – „az embert beszorítja a földi létrendbe”.

Szabó Ferenc SJ/MK