Szabó Ferenc SJ: Paul Claudel és konvertita barátai

Válogatás Claudel műveiből

2013. május 22. szerda 13:57

A jezsuita szerzetes pap, teológus, író legújabb könyvében a világirodalom egyik legnagyobb alakjának, a francia Paul Claudelnek (1868-1955) küzdelmes hitét elemzi, azt vizsgálva, hogyan jelent meg Claudel istenhite irodalmi munkásságában, s milyen hatást gyakorolt barátaira.

P. Szabó különös jelenségnek minősíti, hogy a XIX-XX. század fordulóján, amikor Franciaországban megvalósult az Egyház és az állam szétválasztása és elkezdődött a társadalom egyre erősebb szekularizálódása, francia írók, művészek tömeges megtérése történt, a leghíresebbek Claudel mellett Charles Péguy, Julien Green, Francois Mauriac, Jacques Riviére, Francis Jammes. Nagyrészt ők voltak azok, akik előkészítették a francia katolicizmus megújulását. Érdekes jelenség az is, hogy a megtérők között sokan voltak olyanok, akik nem csupán Paul Claudel, de a hit kegyelmét idővel tudatosan elutasító, egyesek szerint „luciferi” André Gide baráti köréhez tartoztak. 

A könyv szerzője az életrajzi adatok tükrében elutasítja azt a sokáig élő sztereotípiát, hogy Claudelt 1886 karácsonyán a Notre Dame-ban „kegyelmi villámcsapás” érte, s ettől kezdve hitélete derűs, nyugodt volt. Megtérésem című, 1913-ban írt esszéjében kemény lelki küzdelmekről vall, arról, hogy négy évig ellenállt a kegyelemnek: „Merem mondani, hogy szépen védekeztem, és hogy a harc lojális és teljes volt. Semmit sem mulasztottam el. Minden eszközt felhasználtam, és egymás után el kellett hagynom azokat a fegyvereket, amelyek semmire sem szolgáltak. Létem nagy krízise volt ez, a szellemnek az az agóniája, amelyről Arthur Rimbaud ezt mondta: A lelki küzdelem éppoly brutális, mint az emberek közötti harc! Kemény Éjszaka!”

Claudel félt az emberek ítéletétől, hiszen már a XIX-XX. század fordulóján sem volt természetes, hogy egy író hívő keresztény legyen. Problémát okozott neki az is, hogy alávesse ne csak a szívét, hanem az értelmét is a katolikus tanításnak. „Nehézséget okoztak neki olyan hittételek, mint a pokol léte, az eleve elrendelés, Krisztus valóságos jelenléte az Eucharisztiában, a test feltámadása.” Attól is tartott, hogy fel kell áldoznia művészetét a vallásnak. Ám hatalmas küzdelmek árán végül megértette, hogy „a művészetet és a vallást nem kell magunkban egymással szembehelyezni.” A megtért Claudel lassan felismerte, hogy „a katolikus Krédó elhozza neki a létben, az életben, a vágyakozásban és az örömben való növekedést, és a költészet rendjében minden szimbólum és szépség legfőbb kulcsát adja neki.”

Claudel lelkiismeretét azonban folyamatosan gyötörte az a „rettenetes aránytalanság”, amelyet élete tükrözött: „az álom és a cselekvés, a szó és az áldozat közötti aránytalanság.” Claudelt több dolog miatt is bűntudat gyötörte. Egy időben komolyan gondolkodott azon, hogy szerzetespap lesz, de nem érezte igazán Isten hívását. Erről később azt írta egyik barátjának: „Sajnos nem vagyok pap, mint ahogy kétségtelenül lennem kellett volna, ahelyett, hogy semmirekellő nyomorult író vagyok!...” 1901 és 1905 között Claudel szerelmi viszonyt folytatott egy négygyermekes családanyával, Rose Vetch-csel, egy lányuk is született, de végül az asszony egy harmadik férfivel szökött meg. Claudel rettenetes gyötrelmeket élt át. „A lángoló szerelem után a megcsalt szerető féltékenységből fakadó haragja, a megalázottság, a keresztény lelkiismeret furdalása, a házasságtörő viszony miatti gyötrelmek kavarognak lelkében.” Claudel később megnősült, gyermekei születtek, de Rose-t soha életében nem tudta elfelejteni.

Szabó Ferenc szerint a drámai lelki küzdelem a földi és az égi szerelem között „szinte Claudel egész élete során tart. Részben a költői szublimálás marad megoldásnak.” Claudel poétai hangja „mindig elcsukló, fojtott szenvedélytől izzó lesz”, amikor a Rózsa neve (Rose) vissza-visszatér, így például a Második Ódában: „Rózsa, nem látom többé arcodat ebben az életben.” Súlyos lelkiismeret-furdalása volt Claudelnek amiatt is, hogy alig látogatta az elmegyógyintézetben Camille nevű nővérét. A zseniális szobrásznő beleőrült a szobrászfejedelem August Rodinnel történt szakításába és abba, hogy művészetét nem ismerték el annak értéke szerint, s több mint harminc évet töltött zárt osztályon.

Ám gyötrődései, lelki visszaesései, megtorpanásai ellenére Claudel őszintén hitt Istenben, ahogy naplójában írta: „Ez igaz, hiszek Benned, igen, hiszek.” Költőként pedig vallotta: „A nagy költészet a Védák himnuszaitól Szent Ferenc Naphimnuszáig: dicséret.”  Szabó Ferenc megállapítja: „Ebbe a dicséret-óceánba simul bele az ő költészete is. Egész műve lényegében a Teremtő dicsérete: az öröm és az élet hangja. A hívő költő a Teremtővel együtt megnevezi a dolgokat, velük együtt születve megismeri, újrateremti a létezőket, és közben a Teremtő dicséretét zengi.”

Claudel így határozta meg a költészet tárgyát és célját: „A költészet tárgyait nem az álmok, az illúziók és az eszmék alkotják…, hanem a szent valóság, amely egyszer s mindenkorra adva van, és amelynek közepében ott vagyunk, mert oda helyeztettünk. Ez a látható dolgok univerzuma, amelyhez a Hit hozzáadja a láthatatlan dolgokét. Mindez néz bennünket és mi nézzük mindezt. Isten műve, amely a legnagyobb költő elbeszéléseinek és énekének kimeríthetetlen anyagát alkotja, miként a legkisebb madár énekét is.” Claudel Baudelaire-rel szemben nem abban látta a költészet célját, hogy belemerüljön a „Végtelen mélyébe, hogy valami újat találjon”, hanem hogy „a véges mélyébe merüljön, hogy ott megtalálja a kimeríthetetlent.”

A könyv szerzője néhány olyan író megtérését is felvázolja, akik Paul Claudel és André Gide köréhez tartoztak: Francois Mauriac, Julien Green, Jacques Riviére, Charles Péguy. P. Szabó Ferenc megállapítja: a XX. század konvertitáinak lelki útja, kegyelemmel való küzdelme rendkívül változatos, de mindegyik azt példázza, hogy a szekularizált korban is megvan az emberben az Isten, a Transzcendens vagy az Abszolútum utáni szomj. „Az Istent vagy az igazságot őszintén keresőknek a ’rejtőzködő Isten’ feltárja misztériumát. Igazában Ő maga keresi az embert, Ő indítja kegyelmével az igazság keresésére és mozgatja soha ki nem elégülő nyugtalanságát.” Ahogy erről Szent Ágoston írt a Vallomások elején: „Magadnak (magadhoz) teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.”

A kötet második részében válogatást olvashatunk Paul Claudel műveiből, P. Szabó Ferenc fordításában. Tartalmazza a válogatás Claudel egyik leghíresebb költeményét, a Kantáta három hangra címűt, melynek magyar nyelven ez az első teljes fordítása (Szent István Társulat, 2013).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kövesse a Magyar Kurírt a Facebookon is!

Rovat: Kultúra
Vezető híreink - olvasta már?
az-orom-kereszteny-ember-viselete-bojte-csaba-unnepi-gondolatai-szent-istvan-kiralyrol
Az öröm a keresztény ember viselete – Böjte Csaba ünnepi gondolatai Szent István királyról

Idén Szent István király ünnepén a budapesti bazilikánál Böjte Csaba ferences szerzetes tesz tanúságot hitéről, életéről. Ezúttal az ünnepről, a megmaradásról, az örömről és természetesen Szent István király példájáról beszélgettünk vele.

2017. augusztus 19. szombat
orok-ertekek-vonzasaban
Örök értékek vonzásában

Szent István király, Magyarország fővédőszentje – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 7,24–29)

2017. augusztus 19. szombat