Szabó Ferenc SJ: Új távlatok

Az irodalmi tanulmányokat felölelő fejezetben P. Szabó modern francia és magyar költők, írók istenkeresését mutatja be. A szerző egyik legnagyobb erénye, hogy az életművek elemzésekor rávilágít azokra az elemekre, amelyek  kevésbé ismertek az olvasók előtt, vagy csak az életművek elmélyült vizsgálata révén fedezhetők fel. Az „átkozott költők”, Baudelaire, Rimbauld és Verlaine verseit elemezve pl. megállapítja: szemben a köztudatban élő tévhittel, egyikük sem szakadt el teljesen a keresztény hittől, Verlaine megtért, Baudelaire és Rimbaud keresztényként haltak meg, az Egyház szentségeivel megerősítve, „de morális lelkiismeretükben többé-kevésbé homályosan megélték a Semmi kísértését, és ezzel a modern szorongást. Életművük a szellem (lélek) és test, az angyal és az állat…, a Jó és a Rossz, az Isten és a Sátán közötti küzdelem színtere.”

József Attila istenes verseit elemezve Szabó Ferenc rámutat: fiatalon „tetten érte szívében” Istent, de később hiába kereste, főleg a hiányát érezte. Mégis, mindvégig annyira vágyott Istenre, hogy már ő maga teremtett volna Istent. József Attila szeretett volna hinni Istenben és a halhatatlanságban. A Nem emel föl című, élete utolsó hónapjaiban írt versében szinte gyermekként kiáltoz Istenhez: „Nem emel föl már senki sem/, belenehezültem a sárba/. Fogadj fiadnak, Istenem/, hogy ne legyek kegyetlen árva./ Fogj össze, formáló alak/ s amire kényszerítnek engem,/ hogy valljalak, tagadjalak,/ segíts meg mindkét szükségemben.” P. Szabó szerint „megrendítően szép ez a kiáltozás. Isten nem viszonozza az ember tagadását. Annyira tiszteletben tartja az ember  szabadságát, hogy ha az illető a végsőkig kitart lázadásában, akkor sem taszítja kárhozatra: az ember maga-magát ítéli el, ha végleg elszakad az élő Istentől és a szeretetközösségtől… Remélem és hiszem, hogy a Szeretet-Isten végül mégiscsak fiává fogadta Attilát.”

Szabó Ferenc tényként állapítja meg, hogy a különlegesen érzékeny lelkületű és idegrendszerű írók, költők, művészek gyakran mélyebben és élesebben felvetik a lét értelmére vonatkozó kérdéseket, mint az elmélet síkján mozgó filozófusok vagy teológusok. „Többen közülük szerencsésen kifejezik az ágostoni ’nyugtalan szív’ Isten utáni szomját, vagy a ’pascali szív’ keresését és találását. Mert az igazság, a jóság és szépség Forrását keresik így vagy úgy. Babits nyugtalansága, soha-meg-nem-elégedése is ezt példázza… vagy Ady Endre: pogány hitek és muzsikák között keres valami örököt, és megsejti, hogy ’az Isten van valamiképp minden gondolatnak alján’.”

A kötet művelődéstörténeti tanulmányokat tartalmazó részében a szerző több esszéjében is foglalkozik Pázmány Péter személyével és munkásságával, s szemben a monumentális életművet létrehozó egykori esztergomi érsekre hosszú időn keresztül ráaggatott hamis sztereotípiákkal – mely szerint türelmetlen volt és intoleráns, engesztelhetetlenül gyűlölte a protestánsokat –, az ökumenizmus előfutárának nevezi őt, európai jelentőségű teológusnak, akinél „az európaiság, a katolicitás nem akadálya annak, hogy ízig-vérig magyar maradjon, a magyar kultúra és nyelv ragyogó apostola”, akit Kosztolányi Dezső a magyar próza atyjának nevezett.

Korunkban ritkán kerül szóba a kereszténység és a drámai műfaj kapcsolata. P. Szabó Ferenc viszont egyik tanulmányában ezt elemzi, s mint írja: „A keresztény dráma Isten előtt játszódik; valóságos, transzcendens horizont előtt. Élet és halál, a létezés értelme, a világban levő rossz botránya, kegyelem és szabadság, hit és hitetlenség, Krisztus üdvözítő áldozata… a keresztény szemlélet szerint az ’emberi színjáték’ visszája – a természetfeletti távlatban az üdvösség drámája – föld és ég, szabadság és kegyelem lelkekben lejátszódó történetét jeleníti meg. Korunkban ezt Paul Claudel drámái illusztrálják legjobban… A modern reménytelenség idején, az abszurd filozófiák korában Claudel azt hirdeti a Bibliával, hogy a teremtés jó, hogy bele kell egyeznünk a létezésbe, és dicsérni Istent adományaiért.”

A kötet harmadik, teológusokat bemutató részében Szabó Ferenc felhívja a figyelmet arra az érdekes ellentmondásra, hogy napjainkban, amikor az ateizmus vagy a teljes evilágiság egyre nagyobb méreteket ölt Európában, tanúi vagyunk egy bizonyos új vallásosság terjedésének, „a keleti vallások terjedésének, az irracionális, az okkult jelenségek iránti érdeklődésnek, az asztrológia, a spiritizmus, a legkülönfélébb szekták terjedésének – egészen a sátánizmusig.  Az emberek – főleg a fiatalok – keresnek valami transzcendens élményt, valamit, ami többre vall, mint az egydimenziós ember… Szomjaznak valami istenit. Keresik az élet értelmét.”

Henri de Lubac alapkérdése: „Lehet-e az ember igazán ember Isten nélkül? Lehetséges-e az Isten nélküli vagy Isten-ellenes humanizmus?... az Isten ellen lázadó modern ember tragikus félreértés áldozata, amikor önmagát, szabadságát, méltóságát előtérbe  állítva szembefordul Istennel, mintha Ő féltékeny lenne képmására, akit azért teremtett, hogy – Krisztus Lelke által – isteni életében részesítse. Ha ’Isten halott’ (az emberi tudatban, az ember életében), az ember is halott.” 
Teilhard de Chardin egyik legfigyelemreméltóbb tézisében az ember  különleges felelősségére figyelmeztet. A teremtő Isten ugyanis cselekvőkké, önmagukat meghatározókká, „teremtőkké” teszi a lényeket, és ez legjobban az emberre áll, „aki személy, szabadság: vagyis önmeghatározásra leginkább képes.  A világban egyik dolog a másikat okozza, az ember valamit valamiből alkot: Isten semmiből teremt, vagyis teljes függetlenséggel, szabadon… A világot  pedig  úgy alkotta, hogy egyik létező a másikból keletkezik: fejlődő világot teremtett.  Isten nem eleme a világnak, mert létet adó, transzcendens ok; de ez nem távollevőt jelent, hiszen Benne élünk, mozgunk és vagyunk. Mindent Ő tesz, és mindent  mi, más-más dimenzióban. Ő állandóan adja a világnak és benne az embernek a létet és cselekvést, de úgy, hogy ez a világ felfejlődik, Istentől függve önmagát felülmúlja.”

Az egész kötetet áthatja a Szabó Ferenc által vallott mélységes hit, amit így fogalmaz meg a II. Vatikáni Zsinat szellemében: „Isten, az örökkévaló nem halhat meg. Ma is időszerű, amint az egyre burjánzó új vallások is jelzik. Mert Isten hívja az embert, Ő szólítja meg lelkiismeretében, Ő hívja azokat is, akik még semmit sem hallottak Krisztusról… A (háromságos) Istent pedig – ahogy azt Pascal mondotta – csak Jézus Krisztus által ismerhetjük meg, tehát a kinyilatkoztatás által.” Ám itt a korlátainkkal is tisztában kell lennünk, mert Isten mindig misztérium marad számunkra, a Napba – Berzsenyit idézve – „bele nem tekinthetünk,”, vagyis soha nem foghatjuk fel a maga teljességében a végtelen Titkot A hit és a megtérés is egy életen át tartó folyamat (Éghajlat Kiadó, 2011).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír