Szakrális terek születtek

A kápolna belső tere mélyen megérinti az embert, akinek igénye, hogy léte ne szűküljön a profán szférára. Mit sugallt a helyszín, a Cseider-völgy fás-ligetes területe?

A Cseider-völgy a Kosaras-dombon elhelyezkedő látogatóközponttól északnyugatra fekvő 3 hektáros terület. Korábban az apátság 1900-as évek elején épített gőzmosodájának adott helyet. A csendes, fás-ligetes terület ideális az apátságba érkező vendégek – zarándokok, családok, ifjúsági csoportok szálláshelyének kialakítására. A nyugalom és elvonulás lehetőségét adja. Fontos volt az is, hogy a Cseider-völgy a falu határa, ahol átlépünk a természetbe. A kápolna is ilyen átmeneti tér az épített és a természetes környezet között, az egész épületegyüttes bekúszik a természetbe. Nem zárt, nincs ajtaja, ablaka, be tud fújni a szél, beszemerkél az eső, mégis védett hely. Nincs benne semmilyen mesterséges világítás, víz, fűtés. Az átmenetet a természet és az épített környezet között a zarándokház esetében a tornác mutatja a legjobban, amely biztosítja a természettel és a természetes fénnyel való kapcsolatot. Amikor nyáron magasan áll a nap, óvja a házat, télen beengedi a fényt. Éghajlatunkon fontos átmeneti tér, így a tornác a „kint is vagyok, bent is vagyok” állapot.

Miért esett választásuk a kápolna esetében a fára mint építőanyagra?

A fa mint építőanyag szintén a hely adottságaihoz kapcsolódik. A mai építészetben a fa elfeledett építőanyag, holott a természetközelség miatt az ember magához tartozónak érzi. Fontos lenne visszahozni az építészetbe, hiszen ez az anyag megújul, ha gondozzuk a környezetet, nem fogy el. A fa melegséget sugároz, nyáron enyhet ad, télen melegít. Gondolnunk kellett arra is, hogy az idő hogyan látszik majd meg az épületen. A fa gyönyörűen öregszik. Vörösfenyőből hat-nyolcszáz éves templomok vannak. Ezek faanyagát sohasem kezelték, teljesen feketék, de a mai napig állnak.

Mit jelent a végiggondoltság? Mi az, amitől egy épület több, mint pusztán körülhatárolt tér? 

Az építészet a téralkotásról szól. Minden építmény ad térélményt. Az ember sokszor meg sem tudja fogalmazni, belép valahova, és egyszerűen jól érzi magát. Illatok, szagok, fény együttese – valami ősi dolog ez. Ösztöneinkkel megérezzük, hogy melyik a jó hely és melyik nem az. Az építész azt mondja, hogy a tér arányai, az építmény benapozottsága, anyagai. Ha a megbízóval együtt jól végiggondolt az építmény, akkor jó alapként szolgál arra, hogy később használható legyen. Az ember közösségben él, és szüksége van a magányra is. Az építész ezen igények megvalósulását segítheti. Baj van, ha nem segíti. Ha például mindent meg akar határozni, túllő a célon. Szabadságot kell adni a háznál a felhasználóknak, hogy élettel töltsék meg. Az élet minden területére igaz: ha valamit túlhatározunk azért, hogy a használata és megélése könnyebb legyen, akkor gyakorta ellentétes célokat érünk el. A dolog használhatatlanná, értelmezhetetlenné válik. Az egyén kiteljesedését az segíti, ha szabadságot hagyunk neki. Az építész teret ad – fogalmaz nagyon pontosan a magyar nyelv. Teret adni azt jelenti: szabadságot adunk a befogadónak, hogy azt lásson az építményben, amit tud, szeret, akar. Esetünkben szeretetbe öltözött kápolnát vagy csak gerendát, semmi mást.

A kápolna kialakításával mind az egyén, mind a közösség meghívást érezhet az elmélyedésre. Milyen megoldásokkal segítették elő ennek megvalósulását?

Fontos volt a bentiség megfogalmazása. A belső térbe folyosó vezet be, ajtó nem zárja le. A kápolna fala embermagasságig tömör gerendafal. Az embert szinte körülöleli ez a térfal. Az egymásra épülő gerendák sora felfelé haladva egyre könnyedebbé válik, ezzel a magasba emeli a tekintetet. Majd fönt megnyílik az épület, ezt teremti meg a kilencosztatú, nyitott térrács, és a fal áttört rétegei között beszűrődik a fény. A négyzetes alaprajzú térben középen helyeztük el az oltárasztalt, melyet padok vesznek körül.

A Szent Jakab Ház több építész együttes részvételével valósult meg. Hogyan folyt a közös munka?

Az irodánkban az a jellemző, hogy mindig csoportban dolgozunk. A Szent Jakab Ház esetében három tervező - Czigány Tamás, Papp Róbert, Cseh András - együttes munkájáról van szó. Kezdetben általában többen is párhuzamosan gondolkodunk, majd mindezt átbeszéljük, összegyúrjuk, és kiformálódik az alapelképzelés. Nincsen hierarchia, nincs senki, aki vezetőként megmondja a tutit. Az együttgondolkodás folyamatában egyenrangú partnerek vagyunk, csak az ötlet jósága dönt. Ez nagyon inspiráló. Át tudunk venni egymástól elképzeléseket. A felmerülő kérdéseket megbeszéljük, a feladatokat felosztjuk. Nagyon fontos, hogy az irodában mindenki hajlandó belátni, ha nincs igaza, és jót tesz a kritika. Mindenki szeme előtt az lebeg, hogy a ház minél jobb legyen, soha nem az, hogy az általam kitalált kerüljön bele. Az évek során ez a közös munka jól összekovácsolta a csapatot. 

A kápolna építésébe a csapat kétkezi munkájával is bekapcsolódott.

Igen, az építés közös tett volt, a vállalkozó, az építésziroda és építészhallgatók kétkezi munkájával. Már a kiviteli tervnél felmerült, milyen jó lenne a kápolnát közösen megépíteni. Az együttépítés, a kaláka régen bevett gyakorlat volt. Hiszen aki részt vesz a háza megalkotásában, jobban a magáénak érzi azt. Az irodában egyébként is van hagyománya az együttépítésnek. Tizenöt évvel ezelőtt Pannonhalmán megbízást kaptunk a diákkápolna tervezésére. Hogy jobban látható legyen elképzelésünk, eredeti nagyságban makett szinten megépítettük az oltárt. Karácsonykor kivonultunk négyen az irodából, fúrtunk-faragtunk. Nagyon jól sikerült, a végleges építésig használták makettünket a diákok. A kápolna esetében is keresni kezdtünk a megvalósítás lehetőségét. Egyeztettünk faházakat gyártó cégekkel, az egyik finn cég főnöke azt mondta, náluk bevett dolog az együttépítés, mert az előre gyártott faházat egy szakavatott ember vezetésével laikusok is képesek összerakni.

Az építészhallgatók szívesen csatlakoztak?

Igen, a hallgatók minden jellegű építésre vevők. Szeretnek nagyban makettezni, bejárható installációkat építeni. Az áll az építészet lényegéhez a legközelebb, ami a téralkotásról szól, és ennek a megtapasztalása nagyon fontos. Tovább emelte a vonzerőt, hogy hosszú távra tervezett épületről volt szó. Így nyáron a csapat – 15-20 fő – kiköltözött két hétre Pannonhalmára. A faanyagot lipóti ácsok készítették elő, és a kivitelezés is velük folyt le. Minden reggel felsétáltunk az apátságba a reggeli imádságra, és elkezdtük a munkát. Egész nap dolgoztunk, az esti imádságkor fejeztük be. Ahogy haladtunk előre, az imádságra már nem az apátságba mentünk fel, hanem az emelkedő falak között teljes csendben töltöttünk fél-háromnegyed órát az ácsokkal együtt. Az egész folyamat több lett ezáltal. A kápolnával együtt közösség épült, ami legalább olyan fontossá vált, mint maga a ház.

Trautwein Éva/Magyar Kurír