„A szegényekkel való találkozással ajándékot kapunk” – interjúnk afrikai magyar önkéntesekkel

Utazásukat egy nyertes pályázatból finanszírozták, a vízumot és az oltásokat, valamint a kint tartózkodás költségeit már maguk viselték. Hárman mentek el márciusban, közülük Körtvélyessy Mónikát, aki Pécsen él, orvos és öt kisgyermek édesanyja, és  Fehér Ágnest, az Igazságügyi Hivatal fiatalkorú bűnelkövetőkkel foglalkozó felügyelőjét kérdezte afrikai tapasztalataikról a Magyar Kurír.

– Mi vesz rá egy ötgyermekes édesanyát, hogy számos teendője mellett elmenjen Afrikába, hogy ott AIDS-es betegeknek segítsen?

– 16 éve vagyok a Szent Egyed Közösség tagja. Mindennapjaimban egyetemista korom óta ott vannak a szegények. Nagyon sok időssel, állami gondozott gyermekkel alakult ki szoros kapcsolatom a rendszeres heti látogatások során. A közösség, a szegények barátsága az évek alatt segített felemelni a tekintetemet önmagamról és a hétköznapokban minket körülvevő dolgokról. Segített kitágítani a szívemet, hogy beleférjenek távoli népek is, ahol emberek milliói szenvednek. A közösségben a testvérekkel megtanultunk nagyobbakat álmodni. Már orvosi tanulmányaim kezdete óta vágyakoztam arra, hogy eljussak a világ olyan helyeire, ahol igazán szükség van a segítségre, arra az orvosi munkára, tudásra, amiből itt Európában nincs hiány, hiszen rengeteg képzett szakember van. Malawiban a 13 millió lakosra kevesebb, mint ötszáz orvos jut. Nyolc éve, a DREAM-program megszületésével érett meg bennem ez az ifjúkori elképzelés, azóta többször majdnem sikerült elutaznom, de végül mégis máshogy alakultak a dolgok. Nagyon örülök, hogy idén végre eljutottam Afrikába. Bár nem vagyok AIDS-kezelésben járatos specialista, általános orvosi, gyermekorvosi és mindenekelőtt közösségi tapasztalatommal úgy érzem, mégis nagyon hasznos segítséget tudtam adni a programnak. A gyermekeim növekedésével, azt hiszem, nem lesz már akadálya annak, hogy rendszeresen visszamenjek segíteni Malawiba, vagy más országokba, ahol működik a DREAM.

– Hogyan segítik a központok munkáját az európai önkéntesek?

– Valójában a jelenlét a fontos. Mindig van itt valaki Rómából, vagy más európai közösségekből, hogy a program mindvégig képviselje azt a magas nívót, amelyet a közösség követni akar minden munkájában. Segítjük a programban dolgozókat, hogy jobban, precízebben végezzék a maguk munkáját, megtanulják, mit jelent együtt dolgozni. A közösségnek az a tapasztalata, hogy hosszú távon egy ilyen program csak akkor működőképes, ha személyes kapcsolatok szövik át, ha barátság alakul ki a betegekkel. Amikor ott vagyunk, akkor figyelünk, kérdezünk, segítünk, hogy ne vesszenek el a közösség eredeti célkitűzései. Nagyon sok beteg van, naponta hatvan páciens jut egy orvosra, rajtuk kívül pedig sokan csak kontrollra jelentkeznek, vagy eljönnek a részükre előírt élelemért. Néhányan nagyon betegek, egy-két gyereket azonnal beküldtünk kórházba magas lázzal, fertőzéssel. Néhány felnőtt is komolyan beteg, de a legtöbben a kezelésnek köszönhetően jól vannak. Nagyon sokat segítenek a programnak az aktivisták, akik nem fizetett alkalmazottak, hanem maguk is betegek, de tanítják, látogatják otthonaikban a többieket, maguk is már kicsit a közösség tagjai.

– A központon kívül láttad azt is, hogyan élnek ezek az emberek az otthonaikban?

– Az aktivistákkal együtt több beteget meglátogattunk otthon is. Döbbenetes szegénység uralkodik. Az emberek folyamatosan küzdenek a természettel, egyetlen kapával művelik a földeket. Állandóan úton vannak es nagyon keveset esznek. Az ebéd itt társadalmi szinten nem létező fogalom. A második héten egy helyi DREAM-önkéntessel elmentünk meglátogatni egy nőt, hogy megnézzem a kiütéseit. Egy igazi kunyhóhoz érkeztünk, éppen olyan volt, mint a gyerekkoromban olvasott könyvekben szereplő, sárból tapasztott viskók. A kunyhó körül negyven centiméter széles sávot befedett a pálmatető. Mire odaértünk, épp elkezdett szakadni az eső, de fergetegesen. A tető alatt szorongtunk hárman és az ott lakó nő, akinél egy hónapja kezdődött az ARV-kezelés, és ott volt a teljesen alultáplált tízhónapos gyereke, aki a perem alatt, a tűzön forró víz mellett ült. Az eső ömlött, a nő mezítláb, bokáig iszapos lábbal (jó trópusi talaj van) járt. El nem lehet képzelni, hogy így élnek itt emberek a XXI. században. Gyönyörű asszony egy gyönyörű arcú gyerekkel, valami iszonyatos nincstelenségben.

– Mit jelentett számodra az Afrikában töltött hónap?

– Meghatározó élmény volt. Sok filmet, képet láttam már Afrikáról, évek óta készültem arra, hogy eljussak erre a kontinensre. Mégis teljesen meglepő és újszerű volt az, amit Malawiban tapasztaltam. Ezt a hihetetlen szegénységet egyszerűen nem lehet elképzelni. Afrika a mienktől teljesen különböző valóság, más életmóddal, más gondolkodással, más problémákkal. Nagyon szegény, elesett és segítségre szoruló, ugyanakkor nagyon szép, hihetetlenül élő, tele reménnyel. A malawi emberek nagyon kedvesek, nagyon szorgalmasak. Nálunk sokkal többet fáradoznak a mindennapjaikban a puszta túlélésért, rengeteg nyomorúság és betegség kínozza őket, fájó látni, hogy milyen törékeny az életük, mégis tele vannak életkedvvel, örömmel. Gyönyörűen, tiszta szívvel énekelnek, nagy élmény volt minden egyes szentmise vagy imádság, amin részt vettünk. Számomra nehezebb volt visszafelé jövet a kulturális váltás, a szembesülés a nyugati civilizáció pazarló és énközpontú mentalitásával, mint belecsöppenni Afrika forgatagába és fájdalmas valóságába.

Júliusban újabb három magyar fiatal ment ki Malawiba. Közülük Fehér Ágnest kérdeztem, aki itthon főállásban az Igazságügyi Hivatal fiatalkorú bűnelkövetőkkel foglalkozó felügyelője.

– Mi volt a konkrét feladatod, hogy telt el egy napod a központban?

– Hétköznaponként a balakai központban segítettem, a betegek előkészítésében vettem részt (testsúly, testmagasság, testhőmérséklet mérése), és a vizsgálatokra várakozó beteg gyerekekkel játszottam. Amikor megfogtam a kisbabákat, megdöbbentett, mennyire alultápláltak. Az is megdöbbentő volt, amikor láttam a kórlapjukon, hogy az AIDS melyik stádiumában szenvednek. Hála Istennek, a DREAM-programban született gyermekek már egészségesen jöhettek édesanyjukkal az ellenőrzésekre, az ő esetükben az alultápláltság kockázatainak mérséklésére irányul a program. Amikor játszani hívtuk a várakozó gyerekeket, láttam a szemükben a fáradtságot, a szomorúságot. Rajzoltunk, színeztünk, hajtogattunk velük. Kis dolgoknak is nagyon tudnak örülni itt a gyerekek, akik mély szegénységben élnek. Amikor előkerült a labda, kacagtak, futottak utána, ha elgurult, hirtelen gondtalanná váltak. Vittem chiceva-angol feladatlapokat az iskoláskorúaknak, s láttam a tinédzsereket - akik egyébként itt szinte felnőtt életet élnek – gyermekké válni, amikor rajzoltak vagy írtak. Öröm volt látni, amikor mosolyogtak.

– A Szent Egyed Közösség egyik alappillére a rendszeres imádság. Hogyan valósul ez meg az afrikai központokban? Bekapcsolódnak a helyiek is?

– A balakai központban, mint minden afrikai DREAM-központban, a betegek szolgálatához nagyon sok erőforrást jelent a közös imádság. Péntek este mindenki elment a templomba. Ugyanaz az imádság ez, mint amit itt Magyarországon, illetve a közösség hatvannyolc országában imádkozunk a szegényekért, a betegekért, a békéért. Számomra nagyon sokat jelentettek a mindennapos közösségi imádságok a szálláshelyünkön. A balakai központ közelében öten laktunk együtt, akik az európai közösségeinkből érkeztünk, s a ház egyik szobáját átalakítottuk ki kápolnának. Minden napunk végén az Úr elé vittük azokat az embereket, gyerekeket, akikkel aznap találkoztunk. A Szentírás segített bennünket az Úr közelében maradni. A közösség imádsága vezetett minket, az „Isten szava minden napra” című imádságos könyvünk, mely magyar nyelven is megjelenik minden évben. Nagy élmény volt, mikor az egyik hétvégén az ottani közösség lelki napján vehettünk részt, zsúfolásig telt a terem a szentmisén. Nagyon szép, ahogyan a malawiak kifejezik az Úrral való találkozás örömét, a szentáldozás után táncolnak és énekelnek.

– Mit jelentett számodra az afrikai szegények körében töltött hónap?

– Megdöbbenten szemléltem a malawi emberek életét, nagyon sokkolt az első találkozás az életkörülményeikkel, melyet egyből érzékeltünk, ahogy leszállt a repülőgépünk. Láttam az utak mellett menetelő emberek tömegét, akik a mindennapok túléléséért fáradoznak: vízért, ennivalóért. Akinek van kerékpárja, az gazdag embernek számít, de a cipő is nagy kincs. A szegénységben talán a legkiszolgáltatottabb helyzetben a betegek vannak. A balakai állami kórházban járva úgy éreztem, hogy ilyen borzalmas és kiszolgáltatott hely nem létezhet. A nagypéntek helyszínein jártunk. A keresztény ember hitével nézve a reménység helyei ezek, amelyeket a feltámadás fénye ragyog be. Isten nagyon közel van azokhoz, akiknek nincsen semmijük, de nagyon fontos, hogy legyenek Cirenei Simonok, akik segítenek hordozni a keresztet, és legyenek olyanok is, akik meg tudnak állni a kereszt mellett, mint János, Mária, Mária Magdolna, és enyhíteni tudják a szenvedést. A szegényekkel való találkozással ajándékot kapunk: mi is közelebb kerülhetünk Istenhez. Apró csodák valósulnak meg a szenvedés közelében, ott Malawiban hétköznapi hősökkel találkoztam, keresztényekkel, akik megélik az evangéliumot és nagy dolgokat visznek végbe. A DREAM-program az evangélium életre váltásából fakad, s életet ad sokak számára. Nagyon jó volt részesévé válni Isten irgalmas művének.

Olvassa el a misszióról szóló rövid ismertetőnket!

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír