Szendi József: Bölcsességre neveljük szívünket

Szendi József papi, főpásztori hivatásának legnagyobb része a negyvenéves szocialista diktatúra idejére esik, így visszaemlékezése egyház- és kortörténet is. Az 1956-os forradalom leverését követően 1957 márciusában a rendőrség három hétre lefogatta, azzal a váddal, hogy részt vett a MÚK (Márciusban Újrakezdjük Mozgalomban). A veszprémi érsek soha nem rejtette véka alá a véleményét, így egyértelműen, markánsan fogalmaz ebben a kötetben is, legyen szó a békepapi mozgalomról, a Vatikán keleti politikájáról, a magyarországi rendszerváltozásról, vagy a keresztény hit gyakorlatban való megéléséről.

Szendi József állítja: akik beléptek a békepapi mozgalomba, különféle előnyöket élveztek. Voltak, akik zsarolás következtében hódoltak be, mások félelmükben, vagy egyszerűen csak karriervágyból. Õket a kommunista hatalom magasabb egyházi ranggal vagy jobban jövedelmező beosztással jutalmazta. A főpásztor rámutat: „A békepapi mozgalmat szovjet mintára erőltették rá az országra, s azt gondolták, ami náluk bevált, nálunk is menni fog. Az orosz ortodoxia kezdetektől fogva államegyházként működött: amit a cár atyuska kívánt, annak megfelelően cselekedett az egyház… A kommunisták azt gondolták, ha rávehetik a papokat, hogy a gazdasági életre vonatkozó agitációt fejtsenek ki a templomban, ezzel nagyot lendítenek az ország helyzetén. A papok azonban a rájuk kényszerített, állam által megírt körlevelekkel nevetségessé váltak.”

Azt, hogy mennyire nagy volt a békepapok befolyása, mutatja, hogy Szendi József neve már 1979-ben felmerült Rómában, mint leendő püspök, s az állam is elfogadta volna, ha együttműködik a békepapi mozgalommal, de ő határozottan nemet mondott. Rómának azonban komoly tervei voltak vele, ezért Szendi József számára ismeretlen alkuk következtében végül az állam is elfogadta őt, így 1983-ban püspökké szentelték.

A Vatikán keleti politikájáról Szendi József kifejti: a hozzá hasonló ember dilemmáját fokozta, hogy Róma megindította az Agostino Casaroli bíboros nevével jelzett keleti politikáját, amelynek szellemében valamiféle modus vivendire törekedett a fennálló kommunista hatalommal. Ez azt jelentette, hogy már nem bántak olyan durván az egyházzal, mint a korábbi évtizedekben, különösen az ötvenes években. „Mit tegyek? Az a jó, ha becsülettel kiállok az egyház ügye mellett, mint addig, vagy ez mind érvényét veszti, mert hiszen Róma is tárgyal, s engedményeket tesz? Azt is hallottuk, hogy Lengyelországban a püspöki kar már elért bizonyos kedvezményeket az állammal szemben, ám Róma ezt a tényt mintha nem vette volna figyelembe, olyasmiről is tárgyalt, ami a lengyel egyházban már kész tény volt.”

Szendi József visszaemlékezéseiből kiderül, hogy a kommunisták rafinált eszközöket is felhasználtak, hogy megnyerjék a vatikáni küldöttek bizalmát. Előfordult, hogy a Magyarországra érkezett Casaroli bíborost vadászatra is meghívták, minden jóval ellátták, mire ő azt jelentette Rómába, hogy Magyarországon nem üldözik a papokat és az egyházat. Nem vette észre, hogy az egész csak megrendezett színjáték. A nyugalmazott érsek értékelése szerint a Vatikán keleti politikáját nem is nevezhetjük igazán politikának, „… sokkal inkább arról volt szó, hogy a naiv, jóhiszemű, a diktatúrát nem ismerő vatikáni személyeket orruknál fogva vezették a kommunisták.”
Szendi József felidézi, hogy a rendszerváltozás hajnalán, 1988. március 14-én, amikor még rendkívül képlékeny volt a helyzet, s nem lehetett tudni, hogy erőszakos visszarendeződés történik-e, vagy megszületik végre a demokratikus jogállam, Grósz Károly miniszterelnök megbeszélésre hívta a püspöki kart a Parlamentbe. A megbeszélés végén a veszprémi püspök előzetesen nem egyeztetett hozzászólásában határozott hangon követelte az egyház jogainak helyreállítását. Mészáros István művelődéstörténész értékelése szerint „Ez volt 1948, Mindszenty bíboros lefogása óta az első határozott kiállás az egyház jogai mellett.” Jellemző a korszakra, hogy amikor a püspökök kifogásolták, előzetesen miért nem közölte velük mondanivalóját, Szendi püspök azt válaszolta „a többségében lévő békepüspököknek”: azért, mert ha ezt tette volna, másnap már nem tudta volna elmondani a beszédét, mivel „besúgásukra megjelenik az ÁVÓ (bárhogyan nevezzük is), Udvardy püspök úr előkészített beszédét is lefoglalták, amikor ő az iskolai hitoktatás mellett a plébániai és templomi hitoktatás engedélyezését akarta kérni. Erre nem tudtak mit szólni.” Szendi József bevallja: tartott tőle, hogy felszólalása után akár le is csukhatják.

A magyarországi rendszerváltozást értékelve Szendi József kifejezi csalódottságát, s elismeri: álmában sem gondolta volna, hogy más színekben és más jelszavakkal ugyan, de ugyanazok fogják birtokolni a hatalmat, mint korábban, s ezt nevezik rendszerváltásnak. A főpásztor emlékeztet rá, hogy az 1990-ben Antall József vezetésével megalakult, az első demokratikus parlament által megválasztott kormány számos tagja történész volt, és ők azt gondolták, „a másik oldalon állók ugyanolyan tisztességes emberek, mint ők, s ha megegyeznek valamiben, ahhoz mindkét fél tartja magát. Ehelyett becsapták őket, a régi rend emberei a legkülönfélébb machinációkhoz folyamodtak, s az új kormány csak azt vette észre, kelepcébe került, gyakorlatilag semmilyen mozgástere nem maradt. Olyan törvények születtek, amelyek kibúvót tartalmaztak, s így bármit követtek is el a kommunisták, a jog alapján nem lehetett őket elmarasztalni. A korábbi politikai elit tagjai pillanatok alatt meggazdagodtak, az újságokban egyesek még büszkélkedtek is azzal: őket nem lehet elkapni, mert jogszerűen járnak el!”

Szendi József évekig volt az esztergomi szeminárium spirituálisa, doktori értekezését Szent Pál teológiájából írta. Az életinterjúban, elemezve a leveleit, megállapítja: a népek apostola nem akart semmi szenzációsat mondani, nem akart mást, mint Jézus Krisztust ismerni, s figyelmeztet: „Ma is ezt az utat kellene követnünk, őt, a keresztre feszítettet keresnünk, s nem szenzációt hajhászni. A szenzáció nem üdvözít.” A nyugalmazott érsek a kereszténység lényegét illetően megállapítja: „… ha Krisztus nem halt meg értünk, akkor nincsenek kiengesztelve a bűneink. De azzal sem megyünk még sokra, ha ugyan kiengesztelődnek a bűneink, mert akkor még hiányzik a kegyelem. A pozitívumot a föltámadás adja. Õ az igazi szőlőtőke, aki teljes a kegyelemmel, és ha mi beleoltódunk, a krisztusi tőkéből a keresztség és a bérmálás útján belénk árad a krisztusi élet.”

Az életszentség megvalósításáról Szendi József hangsúlyozza: ez nem azt jelenti, hogy valaki elhatározza a szentséget, „s akár Szent Ágostonnál, vagy másoknál is nagyobb szentté válik. Olyannak kell lennünk, amilyennek a Jóisten megtervezett minket. Õ tudja, miért azok lettek a szüleink, akik, miért vagyunk azok, akik vagyunk, miért ezekkel a képességekkel, adottságokkal vagy gátlásokkal rendelkezünk, s hogy mit akar tőlünk, akik ilyenformán vagyunk, mindegyikünk a maga egyediségében.” A nyugalmazott érsek fölteszi a kérdést: „Mi az, amit csak én tehetek meg? S ha nem teszem meg, akkor bizony oda a teljes élet valósága! Ez jelenti az ember felelősségét, miközben tisztában kell lennünk azzal, a bennünk lévő értékeket nem mi teremtettük, mi csak lehetőséget hagyhatunk Istennek, amikor önző vágyainkat nem helyezzük az ő tervei elé.” Ahogy azt Szent Pál apostol írta: „Öljétek meg magatokban a régi, önző embert, feszítsétek minden nap keresztre, s akkor majd föltámad bennetek Krisztus”

Szendi József hozzáteszi: ”A keresztény élet ennek megfelelően örökös haldoklás és örökös föltámadás. Boldog élet ez, hiszen mennyire fölemelő érzés, különösen áldozatok árán, ha jót cselekszünk. Jó jónak lenni.”

A főpásztor számára az igazi kereszténység Krisztus teljes és feltétel nélküli követését jelenti, s ugyancsak Szent Pálhoz hasonlóan, hangsúlyozza az Istentől kapott kegyelmi ajándék elsődlegességét: „Értéktelennek tartok mindent, csakhogy Krisztus legyen a nyereségem… S ezt hinnünk kell, hiszen ajándék, nem pedig a magunk erénye. Az isteni életet semmilyen módon nem tudjuk megvásárolni. A végletekig sanyargathatjuk magunkat, vagy másféle emberi erény-praktikákhoz folyamodhatunk, mindez Isten irgalmas jósága nélkül semmit nem jelent”

(Szent István Társulat, 2010.).

Bodnár Dániel/Magyar Kurír