A Szentatya beszéde a fiatalokhoz a marienfeldi virrasztáskor

Kedves fiatalok!

A titokzatos napkeleti bölcsekkel megtett zarándokutunkon most elérkeztünk arra a helyre, amelyet Máté evangéliuma így ír le: „Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki” (Mt 2,11). Útjuk külsőleg véget ért. Célba értek. Ám ekkor egy új út kezdődik számukra, egy belső zarándoklat, amely egész életüket megváltoztatja. Mert minden bizonnyal másként képzelték el ezt az újszülött királyt. Hiszen ezért álltak meg Jeruzsálemben, s érdeklődtek az ottani királynál a megjósolt királyi gyermek felől. Tudták, hogy a világ nincs rendben, s ezért szívük nyugtalan maradt. Biztosak voltak benne, hogy van Isten, egy igazságos és jóságos Isten, s bizonyára hallottak a jövendölésekről is, amelyekben Izrael prófétái egy királyról szóltak, aki Istennel bensőséges egyetértésben áll majd, s tőle kiindulva rendbehozza a világot. Ennek a királynak indultak keresésére: szívük legmélyén a jogot, az igazságosságot keresték, amely Isten előtt jár, és szolgálatára akartak állni ennek a királynak, lábaihoz borulni, s így magának a világnak a megújítását szolgálni. Azok közé tartoztak, akik „éhezik és szomjazzák az igazságot” (Mt 5,6). Ezt az éhséget és szomjat követték zarándoklatukkal – az igazságosság felé zarándokoltak, amelyet Istentől vártak, s amelynek maguk is szolgálatába kívántak állni.

Ha a többi ember – az otthon maradottak – álmodozónak és fantasztának tartották is őket, ők tetőtől talpig realisták voltak, s tudták: ahhoz, hogy a világot megváltoztassa valaki, hatalom kell. Ezért a megjósolt gyermeket először csak királyi palotában tudták keresni. Most azonban szegény emberek gyermeke előtt hajolnak meg, és igen hamar megtudták azt is, hogy Heródes – a király, akit felkerestek – hatalmával életére tör, s a családnak nem marad más, mint a menekülés és a számkivetettség. Az új király, aki előtt hódoltak, egészen más volt, mint várták. Így meg kellett tanulniuk, hogy Isten más, mint amilyennek általában képzeljük. Elkezdődött hát belső vándorlásuk. Mégpedig abban a pillanatban, amikor leborultak ez előtt a gyermek előtt, és elismerték, hogy ő a megígért király. Ezeket az örömteli gesztusokat azonban először lelkileg kellett utolérniük, feldolgozniuk.

Meg kellett változtatniuk a hatalomról, Istenről és az emberről vallott felfogásukat, s ezáltal önmagukat is. Most már látták: Isten hatalma más, mint a világ hatalmasainak ereje. Isten másként cselekszik, mint ahogy mi elgondoljuk, s ahogy szívesen elő is írnánk neki. Isten nem kíván versenyezni a hatalom világi formáival ebben a világban. Õ nem vonultatja fel csapatait más seregekkel szemben. Nem küld Jézusnak 12 légiónyi angyalt segítségül az Olajfák hegyére (vö. Mt 26,53). E világ zajos, kihívó hatalmával a szeretet védtelen erejét állítja szembe, amely alulmarad a kereszten – s azután újra és újra a történelemben –, mégis ez az új, az isteni, amely most fellép az igazságtalansággal szemben, és megalapítja Isten országát. Isten más – ezt ismerik fel most. S ez azt jelenti, hogy ők maguk is mássá lesznek, meg kell tanulniuk Isten cselekvésmódját.

Azért jöttek, hogy ennek a királynak a szolgálatába álljanak, királyságukat az ő országa példájára rendezzék be. Ez volt hódoló gesztusuk, imádásuk értelme. Hozzátartozott hódolatukhoz az ajándék is – az arany, a tömjén, a mirha: olyan ajándékok, amelyeket az ember az isteninek tekintett királynak ad. A hódolatnak tartalma van, és hozzátartozik az adomány is. A Napkeletről érkező férfiak egészen jó úton jártak, amikor a hódolat gesztusával királyukként kívánták elismerni ezt a gyermeket, akinek szolgálatába szándékoztak állítani hatalmukat és lehetőségeiket. Neki szolgálva, őt követve vele együtt az igazságosság és a jó ügyét akarták szolgálni a világban. S ebben igazuk volt. De most megtanulják, hogy ezt nem lehet egyszerűen parancsokkal, magas trónusokról véghez vinni. Megtanulják, hogy önmagukat kell odaadniuk – ez a király nem kisebb ajándékot kíván. Megtanulják, hogy életüket annak a viselkedésnek kell jellemeznie, ahogy Isten gyakorolja a hatalmat, s amilyen maga Isten: az igazság, a jog, a jóság, a megbocsátás és az irgalom embereivé kell lenniük. Nem kérdezik többé: mi hasznom ebből?, hanem azt kell kérdezniük: mivel szolgálom Isten jelenlétét a világban?. Meg kell tanulniuk elveszíteni, s éppen ezáltal megtalálni önmagukat. Amikor elmennek Betlehemből, az igaz király nyomaiban kell járniuk, Jézust kell követniük.

Kedves barátaim, tegyük fel most a kérdést: mit jelent mindez ránk nézve. Hiszen amit most Isten másságáról elmondtunk, amelynek a mi életmódunkat is meg kell határoznia, szépen cseng, ám halvány és meghatározatlan marad. Ezért ajándékozott nekünk Isten példákat. A napkeleti bölcsek csak az elsők azok hosszú sorában, akik életükkel Isten csillagát fürkészték, s azt az Istent keresték, aki közel van hozzánk emberekhez, s utat mutat nekünk. A szentek nagy serege ők, az ismerteké és az ismeretleneké, akikben az Úr a történelem egész folyamán fellapozta és fellapozza az evangéliumot. Életükben, mint egy tablón, az evangélium gazdagsága sejlik fel. Õk Isten fénysugara, amelyet ő maga húzott és húz a történelmen keresztül. Tiszteletre méltó elődöm, II. János Pál pápa a régmúlt és a közelebbi múlt seregnyi emberét avatta boldoggá és szentté. Az ő alakjukon akarta megmutatni, hogyan lehet keresztény az ember; hogyan lehet az életünk igaz – hogyan lehet Isten szerint élni. A boldogok és a szentek olyan emberek voltak, akik nem keresték kétségbeesetten saját boldogulásukat, hanem egyszerűen oda akarták adni magukat, mert Jézus Krisztus fénye megérintette őket. S így utat mutatnak nekünk, hogyan lehetünk boldogok, hogyan lehetünk emberek. A történelem fényes és sötét korszakaiban ők voltak az igazi megújítók, akik újra és újra kiemelték a történelmet a sötét völgyekből, amelyekben az újra és újra elmerülni látszott, s újra és újra annyi fényt árasztottak rá, hogy – még ha fájdalmak között is – egyetérthetünk Isten szavaival, amelyeket a teremtés művét befejezve mondott: mindez jó. Gondoljunk csak olyan alakokra, mint Szent Benedek, Assisi Szent Ferenc, Avilai Szent Teréz, Loyolai Szent Ignác, Borromeo Szent Károly, a XIX. század rendalapítói, akik a szociális mozgalomnak szentelték magukat, vagy korunk szentjeire – Maximilian Kolbéra, Edith Steinre, Teréz anyára, Pio atyára. Ha az ő alakjukra tekintünk, megtanuljuk, mit jelent „hódolni”, s mit jelent a betlehemi gyermek normái, Jézus Krisztusnak, és magának az Istennek a mértéke szerint élni.

A szentek az igazi reformátorok, újítók, mondtuk. Hadd fogalmazzak még radikálisabban: Egyedül a szentektől, egyedül Istentől indul ki az igazi forradalom, s változhat meg alapjaiban a világ. A lezárult évszázadban átéltük azokat a forradalmakat, amelyek közös programja az volt, hogy ne várjanak már Istenre, hanem egészen maguk vegyék kezükbe a világ alakításának ügyét. És láttuk, hogy ezzel mindig egy emberi, részrehajló álláspontot töltöttek be az abszolút mértékhez képest. Amikor azt abszolutizálják, ami nem abszolút, hanem relatív, azt úgy hívják: totalitarizmus. Nem felszabadítja az embert, hanem megfosztja méltóságától, és rabszolgává teszi. Nem az ideológiák mentik meg a világot, hanem egyedül az, ha az élő Isten felé fordulunk, aki teremtőnk, szabadságunk kezese, az igazán jó és igaz záloga. Az igazi forradalom egyedül a gyökeres Istenhez-fordulásban áll, aki minden Helyes mértéke és egyben az örök szeretet. S mi más menthetne meg minket, ha nem a szeretet?

Kedves barátaim! Hadd mondjak még el két rövid gondolatot. Sokan beszélnek Istenről; Isten nevében hirdetnek gyűlöletet is, és erőszakot is gyakorolnak. Ezért az a döntő, hogy megtaláljuk Isten igazi arcát. A napkeleti bölcsek megtalálták, amikor Betlehemben leborultak a gyermek előtt. „Aki engem lát, látja az Atyát” – mondta Jézus Fülöpnek (Jn 14,9). Jézus Krisztusban, aki értünk hagyta, hogy átszúrják a szívét, benne jelent meg Isten igazi arca. Õt kövessük azok hatalmas seregével, akik előttünk jártak. Akkor jó úton járunk.

Ez azt jelenti, hogy nem alakítunk ki magunknak egy testre szabott privát Istent és privát Jézust, hanem abban a Jézusban hiszünk, az előtt borulunk le, akit a szent írások mutatnak nekünk, s aki a hívők hosszú sorában, amelyet egyháznak nevezünk, elevenen, örökké jelenvalóként és ugyanakkor örökké előttünk járóként mutatkozik. Sok mindent lehet bírálni az egyházban. Jól tudjuk ezt, és az Úr maga mondta: az egyház olyan háló, amelyben vannak jó és vannak rossz halak; szántóföld, ahol van búza és konkoly egyaránt. II. János Pál pápa, aki a sok boldog és szent alakjában megmutatta nekünk az egyház igazi arcát, bocsánatot is kért azért, amit az egyház tagjai a történelem folyamán tetteikkel és szavaikkal okoztak. Így mielénk is tükröt tart, és arra szólít, hogy minden hibánkkal és gyöngeségünkkel együtt lépjünk be a szentek sorába, abba a menetbe, amely a napkeleti bölcsekkel kezdődött. Alapjában véve mégiscsak vigasztaló, hogy konkoly is van az egyházban: minden hibánkkal együtt remélhetjük, hogy mégiscsak Jézus nyomában járunk, aki éppen a bűnösöket hívta. Az Egyház olyan, mint egy emberi család, ugyanakkor mégis Isten nagy családja is, amely által Isten a földrészeken, kultúrákon és nemzeteken átívelő teret teremt a közösség és az egység számára. Itt, Kölnben, átéljük, milyen szép ahhoz a világméretű családhoz tartozni, amely átöleli az eget és a földet, a múltat, a jelent és a jövőt, s a föld minden részét. Ebben a nagy úti társaságban járunk Krisztussal, azzal a csillaggal, amely beragyogja a történelmet.

„Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki” (Mt 2,11). Kedves barátaim, ez nem valami távoli, régmúlt történet. Ez a jelen. A szentostyában Õ van előttünk és közöttünk. Ahogy akkor, most is titokzatosan elrejtőzik szent hallgatásában, s ahogy akkor, most is éppen így nyilatkoztatja ki Isten igazi arcát. Búzaszemmé lett értünk, amely a földbe hull és elhal, és termést hoz, az idők végezetéig (vö. Jn 12,24). Itt van, ahogy akkor Betlehemben volt. Hív bennünket arra a belső vándorútra, amelyet hódolatnak hívnak. Induljunk el most ezen a belső úton, s kérjük őt, hogy vezessen minket.

Ámen

A Magyar Kurír fordítása