A Szentatya beszéde a keresztény egyházak vezetőihez

Krisztusban kedves testvéreim!

Szívből hálát adok Istennek ezért az alkalomért, hogy találkozhatom Önökkel és együtt imádkozhatom mindannyiukkal, akik Ausztrália különböző keresztény közösségeinek képviseletében eljöttek. Forsyth püspök úr és Pell bíboros úr üdvözlő szavait megköszönve örömmel köszöntöm Önöket Urunk Jézus nevében, aki Isten házának szegletköve (vö. Ef 2,19–20). Külön üdvözletem küldöm Edward Cassidy bíborosnak, a Keresztény Egység Elősegítése Pápai Tanácsa korábbi elnökének, aki egészségügyi okokból nem lehet ma közöttünk. Hálával gondolok vissza szilárd odaadására, amellyel a keresztények közti kölcsönös megértés előmozdítását szolgálta, és kérem mindannyiukat, hogy imádkozzanak velem mielőbbi gyógyulásáért.

Ausztrália földjét a nagy etnikai és vallási sokféleség jellemzi. A bevándorlók azzal a reménnyel léptek e fenséges ország partjaira, hogy itt örömet és munkalehetőséget találnak. Az Önöké is olyan nemzet, amely elismeri a vallásszabadság fontosságát. Olyan alapvető jog ez, amelyet ha tiszteletben tartanak, lehetővé teszi minden állampolgár számára, hogy a legbelső meggyőződéseiben gyökerező értékek alapján cselekedjék, és így szolgálja a társadalom javát. Ily módon a keresztények más vallások követőivel együtt dolgoznak az emberi jogok és a minden nemzetet egyesítő közösség előmozdításán.

Az ausztrálok nagyra becsülik a szívélyes és őszinte eszmecserét, ami hasznára vált az ökumenikus mozgalomnak. Példa erre az Ausztrál Egyházak Országos Tanácsának tagjai által 2004-ben aláírt egyezmény. Ez a dokumentum kijelenti a közös elköteleződést, meghatározza a célokat és rögzíti a közeledés területeit, anélkül azonban, hogy egybemosná a különbségeket. Ez a kezdeményezés nemcsak azt mutatja, hogy lehetséges konkrét elhatározásokat hozni ma a gyümölcsöző együttműködés érdekében, hanem azt is, hogy folytatni kell az eltéréseket mutató teológiai kérdések türelmes megbeszélését. Az Egyházak Tanácsában és más helyi fórumokon jelenleg folyó tanácskozásaikhoz szolgáljanak támaszul a már elért eredmények.

Idén ünnepeljük Szent Pál születésének kétezredik évfordulóját, aki a korai egyház egységének fáradhatatlan munkása volt. Az imént hallott szentírási szakaszban Pál arra a hatalmas kegyelemre emlékeztet, amelyet azáltal kaptunk, hogy a keresztségben Krisztus testének tagjaivá váltunk. Ez a szentség az Egyház kapuja és „az egység köteléke” mindazok számára, akik benne újjászülettek (vö. Unitatis redintegratio, 22), s így ez az egész ökumenikus mozgalom kiindulópontja. Csakhogy nem ez a végső cél. Az ökumené útjának végső célkitűzése az Eucharisztia közös ünneplése (vö. Ut unum sint, 23–24; 45), amelyet Krisztus kimondottan az Egyház egységének szentségeként bízott az apostolokra. Jóllehet vannak még legyőzendő akadályok, biztosak lehetünk abban, hogy egy nap majd a közös Eucharisztia csak erősíteni fogja fáradozásunkat, hogy Urunkat követve szeressük és szolgáljuk egymást, hiszen Jézus parancsa – Ezt tegyétek az én emlékezetemre! (Lk 22,19) – szervesen kapcsolódik azon felszólításához, hogy meg kell mosnunk egymás lábát (Jn 13,14). Ezért az Eucharisztia szerepéről szóló nyílt párbeszéd – amely a Szentírásnak, az egyházatyák írásainak és a kétezer éves keresztény történelem dokumentumainak megújult és gondos tanulmányozásából merít ösztönzést (vö. Ut unum sint, 69–70) – kétség kívül segít majd az ökumenikus mozgalom előmozdításában és abban, hogy közösen tegyünk tanúságot a világ előtt.

Krisztusban kedves barátaim, gondolom, egyetértenek velem abban, hogy az ökumenikus mozgalom kritikus pontra ért. Ahhoz, hogy továbblépjünk, szüntelenül kell kérnünk Istent, hogy a Szentlélek, aki az Írásokon keresztül szól hozzánk és aki elvezet minket a teljes igazságra (vö. 2Pt 1,20–21; Jn 16,13) újítsa meg gondolkodásunkat (vö. Róm 12,2). Óvakodnunk kell minden arra csábító kísértéstől, hogy a tanítást olyannak tekintsük, ami megoszt, s ezért inkább akadálynak lássuk azon látszólag sürgetőbb és közvetlenebb feladatunk teljesítésében, hogy jobbá tegyük a világot, amelyben élünk. Az Egyház történelme azt mutatja, hogy a gyakorlat nemcsak hogy elválaszthatatlan a didakhétól vagy tanítástól, hanem tulajdonképpen abból fakad. Minél jobban törekszünk az isteni titkok mélyebb megértésére, annál ékesszólóbban beszélnek majd Isten végtelen jóságáról és szeretetéről a felebaráti szeretetből fakadó tetteink. A megismerés adománya és a felebaráti szeretet erénye közti kapcsolatra mutatott rá Szent Ágoston, amikor arról írt, hogy a lélek a szereteten keresztül tér vissza Istenhez (vö. De moribus Ecclesiae catholicae, XII, 21), és hogy ahol az ember a felebaráti szeretetet látja, a Szentháromságot látja (vö. De Trinitate, VIII, 8,12).
Az ökumenikus párbeszéd ezért nem pusztán az eszmék cseréjét jelenti, hanem ajándékok egymást kölcsönösen gazdagító megosztását is (vö. Ut unum sint, 28, 57). Az „eszmék” az igazságra irányulnak, az „ajándék” a szeretet kifejezője. Mindkettő lényegi összetevője a párbeszédnek. Megnyílni, hogy szellemi ajándékokat fogadjunk el más keresztényektől: ez ösztönzi azon képességünket, hogy felismerjük az igazság fényét, amely a Szentlélektől ered. Szent Pál azt tanítja, hogy az Egyház koinóniáján belül juthatunk el az evangélium igazságához, és ebben kapunk eszközt annak megoltalmazásához, hiszen az Egyház „apostolokra és prófétákra alapozott épület”, amelynek maga Jézus a szegletköve (Ef 2,20).

Ennek fényében gondolkodjunk el talán a „test” és a „templom” egymást kiegészítő képén, amelyet a Biblia az Egyház leírására alkalmaz. A test képét használva (vö. 1Kor 12,12–31) Pál arra a szerves egységre és különbözőségre irányítja a figyelmet, amely lehetővé teszi az Egyház számára, hogy lélegezzen és növekedjék. Ugyanilyen fontos azonban az élő kövekből biztos alapra épített szilárd, jól megszerkesztett templom képe. Magának Jézusnak az alakjában olvad tökéletes egységbe a „templom” és a „test” motívuma (vö. Jn 2,21–22; Lk 23,45; Jel 21,22).

A templom – az Egyház – minden szerkezeti eleme fontos, de mind meginogna és beomolna a szegletkő nélkül, amely Krisztus. Egymás „polgártársaiként” és „Isten házanépeként” a keresztényeknek együtt kell működniük, hogy az épület szilárdan álljon, s így másokat is hívogasson, hogy belépjenek és belsejében felfedezzék a kegyelem gazdag kincseit. Ha keresztény értékeket hirdetünk, nem szűnhetünk meg hirdetni azok forrását, közösen téve tanúságot Urunkról, Jézus Krisztusról. Õ adott megbízást az apostoloknak, őt hirdették a próféták, és ő az, akit mi a világnak kínálunk.

Kedves barátaim, az Önök jelenléte azzal a lángoló reménnyel tölt el, hogy miközben a teljes egység felé vezető úton járunk, lesz bátorságunk Krisztusról közösen tanúságot tenni. Pál beszél a próféták jelentőségéről a korai Egyházban; megkeresztelkedésünk által mi is prófétai meghívást kaptunk. Bízom abban, hogy a Lélek felnyitja szemünket, hogy meglássunk mások ajándékait, szívünket, hogy befogadjuk erejét, és értelmünket, hogy felismerjük Krisztus igazságát. Mindannyiuknak szívből köszönöm az időt, a tudást és tehetséget, amelyet „az egy test és egy lélek” szolgálatára szenteltek (vö. Ef 4,4; 1Kor 12,13), amelyet az Úr népe számára kívánt, és amelyért tulajdon életét adta. Övé legyen minden tisztelet és hatalom mindörökké. Ámen.

Kép: World Youth Days 2008